Tegnap nagyon keserves hírt kaptam: szeretett magyartanárunk, mindenki Vali nénije Szegváron elköltözött e földi világból.
Nekrológot írni nem könnyű feladat: egyrészt, mert az ember csak nyeli a könnyeit, másrészről pedig hevesen kutat az emlékezetében, hogy milyen történéseket elevenítsen fel, mi lehet fontos a sok-sok emléknyomból. Most szubjektíven emlékezem, azt a Vali nénit rajzolom meg, aki számomra volt, ahogyan az emlékezetemben megmaradt a személye.
Félénk ötödikes voltam, amikor először találkoztunk, ő volt a “B” osztály osztályfőnöke, és mi voltunk az “A”-sok. Irtó agilis, mozgékony, jól felkészült tanár volt. Emlékszem, akkoriban irgykedtem a “b” osztályra, mert ők – az osztályfőnöküknek köszönhetően – mindig minden versenyt megnyertek. Aztán hatodiktól mi is egy agilisebb osztályfőnököt kaptunk Magyarné személyében. Vali néni nem csinált semmi igazán különöset, mégis nekem nagyon sokat segített. Azt tette, amit minden magyartanárnak tennie kellene: hagyott olvasni és azt is hagyta, hogy erről meséljek. Annyi ötösöm volt magyarból, hogy az ellenőrzőmbe alig fért. Ennek hátteréről annyit, hogy testvér nélküli, valójában magányos kislány voltam, kevés baráttal (nekik ma is köszönöm, hogy barátaim voltak), és az olvasásba menekültem az unalom és a magány elől. A keresztszüleim nagymamámmal Budapesten laktak, én pedig az összes iskolai vakációt náluk töltöttem. Amíg keresztanyám dolgozott, én nagymamával vártam őt otthon Budafokon, a Debrő utcában. Amíg nagymama a háztartással kapcsolatos dolgokat végezte, én rávetettem magam keresztanyám könyvtárára. Olvastam, faltam a betűket, egyik könyvet a másik után. Reymont Parasztokját 12 évesen elolvastam, aztán jött a többi szerző, Kodolányi János Boldog Margitja, Zweig (Stuart Mariáról korábban olvastam, mint I. Erzsébetről és én évekig Mariának adtam igazat, annyira haragudtam Erzsébetre, mert lefejeztette az unokanővérét. Aztán jóval később, történelemből tanultuk ezt a korszakot, akkor értettem meg Erzsébet szempontjait. Nem zavart engem Kodolányi nyelvezete sem, én értettem, hogy 800 évvel korábban, egy másfajta magyar nyelvet beszéltek,és azt igyekezett Kodolányi visszaadni hangzásban. A kedvenc részem ebből a könyvből az volt, amikor Margit visszautasítja a cseh király házassági ajánlatát, és marad a Nyulak szigetén (tudtam, hogy ez a Margitsziget). Reymonttól az volt a legmegdöbbentőbb, hogy Kuba levágta baltával a saját lábát, annyira félt a kórháztól. Meg amikor Jagnát egy trágya szekéren kiutasítják a faluból. Mindig újra és újra végigolvastam ezeket a részeket (is), lelkes voltam-és meséltem. A szüleimnek, a gyerekeknek-és néha az iskolában. Kis különc, a jelen világot kevésbé értő kiskamasz voltam. Még a szüleimben is felvetődött olykor, hogy valami baj lehet a fejemben, mert én nem azon gondolkodtam, hogy az ABBA vagy a BONEY M együttes slágere a jobb, hanem arról, hogy miért nem nézhetem meg a tv-ben az Odüsszeusz kalandjaiból a Küklopszos részt (Apu megtiltotta, mondván, kislányoknak ez nagyon félelmetes). Ekkor én – kis taktikus-, bemásztam az utcai ablakunkon, és akkor is megnéztem, mert Odüsszeusz kalandjait imádtam. 12 éves is alig voltam, de tudtam, kicsoda Nauszikaá meg Kirké. Valamint, hogy mely istenek segítik a görögöket és melyek a trójaiakat. A szüleim (különösen Apu) sanda szemmel figyelt, nem tudták hova tenni az érdeklődésemet, az állandó olvasással, a délutáni könyvtárlátogatással, stb. Ha nincs Vali néni, a szüleim nagyon sok szankciót vezettek volna be annak érdekében, hogy olyan legyek, mint a többi gyerek. Merthogy ezek miatt a dolgok miatt “más” voltam, különböztem a többiektől. Vali néni felfedezte az állandó tudásszomjamat, és segített. Felállított órán és megkérdezte, hogy mit olvastam. És én csak meséltem, meséltem, meséltem és mindig csak mondtam az olvasottakat. Ő meg bátorított. Azt is elfogadta, hogy orvos akarok lenni, biológiaversenyeket nyertem (egy másik pedagógus, Edit néni segítségével), és felvettek a Radnóti Gimnáziumba kutató biológus szakra. Ekkoriban ezt így nevezték. Végülis a kollégium miatti félelmeim miatt nem oda mentem tanulni, hanem Szentesre, ahol a reál tantárgyaktól elment a kedvem, a sorozatos kudarcaim miatt- a matematikát Tóth Janikánál nem értettem, és a tanár úr le is mondott rólam, hülyének tartott. A magyar irodalom szeretete azonban megmaradt, azt senki soha nem vehette el tőlem, így lettem én magam is magyartanár.
Tanárként azt hiszem, akarva akaratlan is Vali néni módszerei csengenek a fülemben, én magam is hasonló stílusban és módszerekkel oktatok / oktattam. A német tudásom alapjat is neki köszönhetem. A szüleim tudták, hogy “jó a fülem” és nyelveket kellene tanulnom. Angolra adtak elsős koromtól egy magyar-afrikai kisfiúval, Edmonddal,Molnár Mihály tanár bácsihoz. Ebből az időszakból azonban csak pár versike maradt meg a fülemben, azt viszont még ma is tudom. Vali néni valóban modern eszközökkel tanított németre. Ő volt akkoriban Szegváron a legagilisebb nyelvtanár (is), holott a történelem volt a másik szakja, de járt kint az NDK-ban -, arról nagyon sokat mesélt, a Sancoussi-kertről és sok más egyébről, én mindig nagy figyelemmel hallgattam. A “Tanuljunk németül” sorozattal kezdtük a közös tanulmányainkat, aztán sokszor volt úgy, hogy ő mondott szövegeket, én meg 13 – 14 évesen már fordítottam magyarra. A szüleim nagyon kedvelték, miután 1. megoldotta az iskolai problémáimat, amit a “túl sok” olvasásom jelentett egy vidéki kis iskolában, 2. még németet is tőle tanultam. Később mindkét tárgy az életem meghatározója, alakítója lett. Köszönöm neki. Hogy engem, a kis butuska verebet megtanított repülni, megtanított arra, hogy a megszerzett tudásomat hogyan hasznosítsam és sikereket érjek el vele. Az egyetemi tanáraimnak is köszönet jár, mert a tárgyi tudásomat kibővítették. De döntően az a négy év alakította, formálta a jellememet, amit Vali néni adott nekem ötödiktől nyolcadikig.
Még akartam vele beszélni, volt véleménye az írásaimról. Ő most előrement.
Isten vele, Vali néni, hiszek a találkozásban!
Lendvai Valéria R.I.P.
