Figyelmükbe ajánlom Dr. Apró Ferencné képeit

Dr. Apró Ferencné Ilike képei nem ismeretlenek a szegvári közönség előtt, hiszen tagja a Szegvár és környéke alkotói csoportnak, s 9 festményévei szerepelt 2001-ben a szegvári Művelődési Ház „Én ezt tudom” elnevezésű, a környék alkotóit bemutató kiállítás-sorozatán.
Ilike jelenleg Szentesen él családjával együtt, aktív dolgozó korában a mindszenti postahivatal vezetője volt, s a Tisza-parti faluban lakott. Mindig is szeretett rajzolni, festeni, de a munka és gyereknevelés mellett erre nem jutott ideje. Nyugdíjas korában, a 80-as évek közepén nyílt lehetősége arra, hogy kezébe vegye az ecsetet és olajképeket kezdjen festeni. A tehetség és a festészet iránti vonzalom családi örökség. Ilike nagynénje és húgai rajztanárok voltak, akiktől nemcsak képeket örökölt, de a festészet technikai ismereteit is elsajátíthatta.
Családi körülményei, az unokák növekedése csak az elmúlt tíz évben tette lehetővé, hogy intenzívebben gyakorolja a festészetet. Termékenységét számos csoportos kiállításon való sikeres. szereplés bizonyítja. Rendszeres résztvevője a Csongrádon és Bokroson rendezett Tisza Vidéki Amatőr Alkotók Kiállításának, Szentesen a „Tavasz a képzőművészetben” című rendezvényen szerepel minden évben, de Szegeden, Gyulán és Tömörkényben is láthatták munkáit az érdeklődők.
Alkotásain két klasszikus műfajt fedezhetünk fel: a tájképet és a csendéletet. Tájképein megjelenik szűkebb környezete, a mindszenti Tisza-part, tágabb környezetként pedig azok a tájak, ahol kirándulásai, utazásai során megfordult Ezek a tájak látszólag egy helyszín megörökítéséről szólnak, valójában azonban a tájképek az évszázadok során mindig az embernek a természethez való viszonyát tükrözték, sohasem objektívek. A középkorban a tájkép nem önálló műfajként létezett, csupán vallásos témájú képek háttereként szerepelt. Önállóvá és népszerűvé a 17. századi Hollandiában vált, ahol a meggazdagodott kereskedő polgárság szívesen vásárolta. A mozgalmas életet élő városlakók számára a tájkép a vidéke! Ábrázolta, amely a pihenés, a visszavonulás színtere. Sokszor nem is valós, hanem képzelt, idilli táj jelent meg a képeken. Közvetlen természet utáni festés csak a 18. században jött divatba. Hasonló jelentést a ma embere számára is hordoznak a tájképek: elvágyódást, a nyugalom megtalálását a természetben. Ugyanakkor, amikor a festő – jelen esetben Ilike – ezeket a tájképeket festette, motivációi között nyilvánvalóan szerepel a szépség keresése, melyet leginkább a természetben találunk meg, szerepel annak a tájnak a szeretete, amelyet ecsetjével megörökít. Ez a szeretet fakadhat abból, hogy megszokott, ismert környezete ez a táj, mint amilyen itt a Tisza-part, de fakadhat az idegen, a szokatlan táj iránti csodálatból is, ahogyan mi, alföldi emberek a hegyvidékre tekintünk.
Munkásságának másik fontos műfaja a csendélet, amely nemcsak mennyiségét tekintve jelentős, de szívéhez is közel áll, s más műfajoknál tágabb teret ad művészi kibontakozásának.
Ha a tájképről elmondhattuk, hogy a táj és az ember viszonyát tükrözi, akkor a csendéletről véleményem szerint elmondhatjuk, hogy a tárgyak és az ember viszonyát tükrözik.
Az elmúlt években volt alkalmam számos kortárs képzőművészeti kiállítást szervezni, megtekinteni, s csak nemrég döbbentem rá, hogy ezeken a kiállításokon nem, vagy csak elvétve találkozunk csendéletekkel. A magyarázat talán itt is a tárgyak és az ember megváltozott viszonyában van, amelynek megértéséhez érdemes felidézni, hogy mit is jelentett a csendélet önálló műfajjá válásának idején. A tájképekhez hasonlóan ez is a 17. századi Hollandiában következett be, s a műfaj a feltörekvő polgárság körében vált népszerűvé. (A puritán, kálvinista Hollandiában a festők egyházi megbízásokat nem kaptak, ezért a polgárság igényeit igyekeztek kielégíteni megélhetésük biztosítására.)
A korai csendéletek jólétet tükröztek, értékes tárgyakat, luxus cikkeket ábrázoltak, s ha ezek a tárgyak nem is voltak elérhetők a polgárok számára, a képeket meg tudták venni, s ezeken keresztül a tárgyakat is birtokolták, azaz a gazdagság illúzióját. Ez a virágcsendéletekre is érvényes. A 17. században virágzásnak indul a botanika, új virágfajták jelennek meg, melyek ritkaságuk miatt igen drágák. Ezért sok korabeli virágcsendéletre jellemző, hogy elkészültekkor a kép jóval olcsóbb volt, mint a rajta ábrázolt virágcsokor. Ennek ellenére a csendéletet ezekben a korai évszázadokban alárendelt műfajnak tartották, nem tekintették egyenrangúnak a történelmi vagy vallásos tárgyú festményekkel. Ugyanakkor ezt a műfajt tartották nőkhöz, női festőkhöz leginkább illőnek, s kiváló női művelői voltak már a 17. században. Igazi rangját csak a 19. században nyerte el, s az impresszionisták idején sokszor egy-egy festészeti probléma megoldására születtek csendéletek.
Azoknak a tárgyaknak a többsége amelyekkel ma körül vagyunk véve – olcsó, könnyen pótolható gyári tömegcikkek – nem késztetik arra a művészeket, hogy megörökítsék őket. Mindamellett, ennek a műfajnak – 
véleményem szerint van létjogosultsága, s ez éppen az, ami miatt Ilike munkáin is megjelenik, s ami miatt már évszázadokkal ezelőtt női műfajként könyvelték el. A csendéletek általában otthonunk egy kis szeletét ábrázolják, legtöbbször az asztalt, ahol a család összeül, étkezések alatt együtt van. Az asztalon lehetnek edények, gyümölcsök, vázában virág, stb. Egy ilyen témájú kép nyugalmat, meghittséget, otthonosságot áraszt, a virágcsokorral a természet harmóniáját is becsempészve a lakásba. Az otthon mindig is a nők birodalma volt, Ilike számára is fontos élettér, ahol családját összetartja, szeretettel veszi körül. Ezt a hangulatot tükrözik csendéletei, bizonyítva egyben a műfaj fontosságát úgy az alkotó, mint a befogadó számára.
Úgy érzem, Ilike munkássága példamutató: életünk akkor lehet harmonikus és teljes, ha megtaláljuk az önkifejezés ránk szabott eszközét és ezt úgy alkalmazzuk, hogy mások is örömüket leljék benne.