Pár napja a kedvesemmel egy meghívásnak tettem eleget, Szegváron. Purgel Zoli volt, aki meghívott, azzal, hogy látogassuk meg együtt a kastélyt, mely nekem otthonom volt 4 évig a 70-es években. Igen otthonom volt, mert én szinte mindent megkaptam ott, amit egy család adhatott volna. Tudom, én inkább a kivételt erősítem, de nekem akkor is otthon volt és marad, és éppen úgy szeretettel gondolok a falura, az akkori osztálytársaimra, nevelőimre, az otthon többi gondozójára, és a bentlakókra.
Az úton Natival beszélgettünk. Természetesen a találkozásról Zolival, és az emlékeimről. -Két „tárlatvezető” lesz – mondtam. – Az egyik én, aki bemutatja a 70-es évek nevelőotthonát Zolinak, a másik Zoli, aki a mai kastélyt mutatja be nekünk.
Megérkezésünkkor Zoli már a kastély kapujában várt bennünket. Érdekes volt, mert mintha nem is telt volna el 50 év (igaz a 2000-es évek elején már egyszer visszalátogattam) minden azonnal megelevenedett bennem.
Ahogy beléptem az ódon falak közé (persze az egész szépen felújítva) csak soroltam mi hol volt. Az igazgatói iroda, a betegszoba a földszinti hálóterem, a tanulószoba, az emeleti hálóterem (ahol az első éjszakát töltöttem).
Kilépve az udvarra szembe az óvoda, balra a kert, ahol egy időben még őzike is volt, a kis beton medence helye, aminek ma már nyoma sincs. Mutattam a konyhát, és egy pad hűlt helyét, ahol Marika nénivel oly sokat rajzoltunk, hogy hol volt a harckocsi, a repülő, a hinta.
Közben Zoli kérdezgetett az otthon életéről, az akkori létezésről, mi hol volt, stb. Úgy éreztem szeretné átérezni, megérezni az akkori nevelőotthon miliőjét. Ezzel párhuzamban ő ismertetett meg engem a mai kastéllyal, s közben elmesélte a kastély sorsát miután bezárt, mint nevelőotthon.
Lesétáltunk a Kurca partra is. Most sokkal kisebbnek tűnt, mint mikor gyerekként jártunk le. Én itt tanultam meg úszni, evezni, és itt álltam kézen először.
Nos leültünk, egy kicsit beszélgetni egymás múltjáról életéről, Szegvárról. Engem szép emlékek fűznek ide, neki az élete. egyszerre éreztem mély szeretetet, és fájdalmat a mondatai mögött. Abban nagyon egyetértettünk, hogy ez a kastély talán jobb sorsra érdemes (nem is talán). Ötleteltünk mi mindenre lenne jó, hogy szolgálhatná a legjobban a falu érdekét (van is olyan, ami szerintem figyelemre méltó, de most nem fejteném ki).
Klassz a babakiállítás, meg jó, hogy vannak kisebb foglalkozások, és néha rendezvények, de … persze semmi sem egyszerű. Vissza sétáltunk a kastély kapujához, megköszöntük a gondnoknak (aki nagyon kedves volt), hogy bemehettünk. Zolitól búcsúajándékként egy nagyon szép képes könyvet kaptunk Szegvárról. Rövid, de tartalmas időutazás volt.
Ahogy az autóval távolodtunk a falutól, azon gondolkodtam mi volt olyan furcsa számomra ebben a látogatásban. Hiányérzetem volt, amit magamnak sem tudtam megmagyarázni. Szegvárról Szentesre vezetett az utunk, meglátogattuk Erzsike nénit, az egykori nevelő tanáromat. Nagyszerű beszélgetés volt. Igazi élmény számomra.
Ezt a látogatást csak azért említem, mert mikor Szentesről hazaindultunk, jöttem rá mi volt a hiányérzetem a kastélyban. A gyerekek a többiek, akik szaladnak a lépcsőn le, s fel (bár tilos volt). A kezén fogva sétáló, vagy éppen hintázó kislányok, a focizó fiúk. A horgászatból megjövő nagyfiúk, az éppen a fal mellett sírdogáló kislegény -az élet- az hiányzott a kastélyból akkor ott. Remélem lesz mód arra, hogy újra igazán élettel teli legyen ez a csodálatos hely. Legyen Szegvár büszkesége! Szívemből kívánom!