Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Szegváron lesz Grecsó Krisztián országos könyvbemutatója

563

2022. március 24-én (csütörtökön) 17 órai kezdettel kerül megrendezésre a szegvári Károlyi-kastélyban Grecsó Krisztián legújabb könyvének országos bemutatója, melyre szeretettel meghívnak minden érdeklődőt.

Valami népit viszünk a szegvári Károlyi-kastélyba.

Móricz regények helyszíne. Grecsó regények helyszíne. Az egykori megyeháza.

A beszélgetést vezeti: Szilágyi Zsófia irodalomtörténész, a szegedi egyetem tanszékvezetője.

Vendég: Szabó Balázs zenész, népzenész, dalszerző.

A kötet a helyszínen megvásárolható.

Az esemény Facebook oldala ide kattintva megtekinthető.


A Magvető Könyvkiadó gondozásában február 7-én jelent meg Grecsó Krisztián Valami népi című könyve, amely megvásárolható könyv webáruházakban, például a Bookline-tól.

Grecsó Krisztián történeteiben a párhuzamosok a végtelenben sem mindig találkoznak, de a találkozások mégis elmesélhetők. Néha az események egy időben, de más helyen zajlanak (Erdélyben, a fővárosban vagy falun), máskor egyazon helyen, de különböző időkben: harmincas vagy ötvenes években, és közben nagyon is a mában. Ahogy mindannyian ismerjük az érzést, amikor nem vagyunk a helyünkön. A Valami népi történetei ezekről az otthontalan helyzetekről szólnak, és az olvasó így válik nyomolvasóvá. Akár a rég- és a közelmúlt falusi históriáit, akár egymás mellett elsuhanó életutakat vagy éppen a saját életének történeteit követi, Grecsó Krisztián novelláiban mindig ott kísért a kíméletlen együttérzés.

Grecsó Krisztián: Valami népi (részlet)

Mint egy patika 

A bihari havasok felé nézett az ablak, és ritkán, tiszta napokon, látszott is néhány ív és hívogató dombhajlat a látóhatár szélén. És ami közelebb volt, azt is szerelemmel szerettem: a lusta, tékozló viharsarki tájat, a Körösök vidékét, ahol valahogy mindig olyan, mintha ártérben kóborolnál. Persze lehet, hogy csak az akácok futnak ilyen gyorsan, hogy úgy tűnik: mindenfelé vízparti bozótosok, tenyérnyi erdősávok váltogatják egymást.

Sokat voltam egyedül, a feleségem pedagógus volt egy zeneiskolában, és ő maga is muzsikált, üres délutánokat és estéket álltam a konyhánkban, tanultam a tájat, mozdulatlanul, csöndben. Rám alkonyult a lakás, bebőrösödött körülöttem, rajtam a csönd. Egyszer valaki felintegetett, és meglepődtem, hogy látszom, hogy az ötödik magassága nem takar el védelmezőn. A konyhaablak transzparens magánya – ezek szerint – úgy lógott a zöld panel oldalán, mintha egy engem ábrázoló portré lenne.

A megyei könyvtárban dolgoztam, szerkesztő voltam, kényelmes, levegős napok, nyugodt középvárosi lét, nincsen ütőeret elszorító nyomás, de végesek a távlatok is. Szerettem.

Csak annyira voltam boldogtalan, amennyire az íráshoz kellett,

különben igyekeztem örülni a lehetőségeimnek. Saját erőből, termetes hitelt vállalva meg tudtuk venni életünk első lakását, egy háromszobás panelt a Gyulai úton. Amely akkoriban – elkerülő út híján – az egyetlen folyosó volt keletről nyugatra. Tomboltak, dühöngtek a kamionok, és folyamatosan ropogtak a gumik az aszfalton, de én büszke voltam, jó gazda, tulajdonosi szemléletem odáig izmosodott, hogy írtam az óraállásokat, ahogy a nagyapámtól láttam, és mindennap főztem.

Az apró, de – hitem szerint – okosan berendezett konyhában állva éreztem igazán, hogy ez itt az enyém: hogy van otthonom. Valamiért a kombi kazánban gyönyörködtem szívesen, büszkélkedve, hogy egyedi fűtésünk van, meg a kamrapolcot is feleslegesen gyakran átrendeztem, élvezve, milyen felkészültek vagyunk.

Lelkes kukta voltam, de amatőr, próbáltam mindent leegyszerűsíteni, könnyű és hétköznapi konyhát vinni, de rendre belebuktam a kísérleteimbe. A hagymás-sajtos répám emlékezetes kudarc volt. Amíg egyedül kóstolgattam, nekem ízlett, de amint feladtam a szokás szerint későn hazaeső páromnak, meg sem kóstoltuk, már én is tudtam, borzasztó. Örökös hivatkozási alap lett, a konyhahasználat meg csak az ünnepi alkalmak terepe. Én akkor azt akartam gondolni, hogy ez tényleg a dinsztelt hagymára aprított és közepes minőségű („akciós”) reszelt sajttal megszórt, vegetás répa miatt van.

De legbelül már akkor is gyanakodtam, hogy a répa nem számít, hogy a vacsora maga a járom, a kötöttség, haza kell érni miatta.

Sokáig dédelgettem magamban a répáimat, és hinni akartam benne, hogy velem jó, de az egyik hétköznap este, amikor valamiért ott, a város szélén akartunk kocsmázni a barátaimmal – és a két söröző egyike sem felelt meg –, Bérkó felvetette, hogy vegyünk néhány üveg sört, és kivételesen menjünk föl hozzánk. Miért nem hívok oda soha senkit, ha olyan pompás az a kégli.

Mindig azt hittem, az én otthonom nyitott szentély lesz, de

nemhogy szentély nem volt, nyitott sem.

Szorongva mondtam igent, mert addigra már hozzászoktam, hogy mindig mindent megbeszélek a feleségemmel, hogy fél válaszaim vannak, ami végül is helyénvaló dolog, ha a válaszoknak van másik felük, és legalább néha illeszkedni akarnak az enyéimhez.

Olyan sötét volt a lakásban, mint egy fasírtban. Hiába kapcsoltam fel a lámpát, velünk maradt az üledéke. A ridegség. Leültünk a konyhában, minden ragyogott, tolakodó volt a rend. Bérkó megszisszentette a sört, és megkérdezte:

– Ti tényleg itt laktok?

Hanyagul körbenézett a sikált lakásban, és hozzátette:

– Olyan, mint egy patika.

Attól kezdve sokkal több energiámba került azt hazudni magamnak, hogy itt jó, de ha több energia kellett, hát többet adtam. Gyakoriak lettek a vendéglátások, és főzőszakkört indítottunk. Sajnos felolvasásokat is tartottam, mert azt hittem, a barátaim igénylik, de a rájuk erőszakolt prózát ellensúlyozta a tény, hogy a főztöm feltűnően jobb lett. Felismertem a korlátaimat, és próbáltam, megalkuvó módon, receptekre támaszkodni.

A közös étkezés úgy fecseg, mint a nyelv, mindent elárul. Összejön a család, a barátok, vagy odasereglik egy fél zenekar, táncegyüttes, osztály, és mindjárt meglátod magad és a párod: azt, hol tartotok, mennyire szeretitek egymást, mit titkoltok a másik elől.

Az érkező tekintete tükröt tart eléd, elég, ha rád csodálkozik, ha hamiskásan dicsér, örülni akar valaminek, mert már az igyekezet is olyan kíméletlenül megmutatja az igazságot, hogy nincs olyan sok bor és pálinka, amivel el lehetne fedni.

Aznap este az én barátaimat vártuk, messziről jöttek, Miskolc, Nyíregyháza, Hajdúszoboszló, és én kitettem magamért, büszke tóttá váltam az évek alatt. Savanyú belsőséglevest főztem, amit Békéscsabán úgy neveznek, kiszely, és az ottani tótok legfőbb tésztájával készültem – igaz, rosszul, mert megfőztem a krumplit, és úgy kevertem bele a tésztába, pedig úgy nudli, vagy, ha gyúrjuk és sodorjuk, bögyörő, másképpen tálalva gnocchi – és nem pedig sztrapacska.

A barátaim mohók voltak, megálltak útközben, bevacsorálva, elnehezülve érkeztek meg, és kérték, várjunk az evéssel. De én éhes voltam és türelmetlen, csak pattogtam, büszke akartam lenni, örülni szerettem volna,

nem akartam magammal lenni,

és tőlük vártam, hogy én ne én legyek. Tálaltam, tukmáltam, töltöttem: pálinkát, levest, kurcinát.

De valahogy semmi sem mozdult, egyre ritkább lett körülöttem a levegő, megnőttek a mozdulataim, mint a délutáni árnyak, mintha pantomimeztem volna, túlzóak és színpadiasak lettek a gesztusaim, és egyre görcsösebben voltam harsány. És egyszerre, ahogy az olvasztott szalonna füstös zsírszagában körbenéztem, és elkaptam a többiek részvéttel teli tekintetét, beleértve a páromét, megértettem.

Hogy engem nem szeretnek. Hogy már nem szeret az az ember, akinek, meggondolatlanul vagy korán tett fogadalma szerint, velem kellene leélnie az életét.

Forrás: konyvesmagazin.hu, bookline.hu, index.hu

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

- Szegvár Online hirdetés -

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató