„Aki nem tudja megfogalmazni, az nem is tudja megvédeni magát” – Kommunikációs önvédelem kamaszkorban

A gyerekek és fiatalok egyre többször találhatják magukat olyan szituációban, ahol határozott, mégis érzelmileg kifinomult kommunikációra van szükség! Az UNICEF Magyarország egyik kutatása alapján a magyar tizenévesek 85 százaléka megtapasztalja az iskolai bántalmazás valamilyen formáját. A preventív intézkedések között az is fontos, hogy olyan tudást biztosítsunk, amivel az ilyen szituációk kezelhetőbbé válnak.

Simon Gabriella ifjúsági mentor szerint a kommunikációs készségek fejlesztése az egyik kulcs, ha hatékony önvédelmi eszközzel akarjuk őket felvértezni a fiatalságot.

De miben segíthet a szavak védelmi rendszere, és hogyan tudjuk kibontakoztatni?

„De nem tudtam, mit mondjak”

– egy mondat, ami gyakran túl későn hangzik el

Képzeljünk el egy hétköznapi, ám mégis fájdalmas jelenetet. Egy tizenéves gyereket kibeszélnek az osztálycsoportban, vagy kipécézik egy online játékban. Megsértik, megalázzák, akár nyilvánosan. Általában amikor a szülő vagy pedagógus ezek után rákérdez, miért nem szólt, miért nem állt ki magáért, a válasz így hangzik:

„Nem tudtam, mit mondjak.”

Az ilyen helyzetekben kiszolgáltatottság és a szégyen elsöpörhet minden más érzést, és teljesen bénultnak érezheti magát a gyermek. Önmagunkat képviselni nem egyszerű főként, amikor bántanak, de útmutatást, elég gyakorlati tudást és biztonságos próbálkozási lehetőséget biztosítva egy fiatal is könnyebben beletanulhat, hogyan lehet az asszertivitás kapaszkodó az ilyen helyzetekben. Megteremtődhet egy olyan ’szókincs’, amit felhasználva az érzéseit – és amit szeretne határozottan, mégis méltósággal tudja közölni.

A kommunikáció nem „jó nevelés” kérdése

Simon Gabriella ifjúsági mentor szerint nem elég, ha a gyerek „tudja, hogy mit kéne csinálni” – a valós helyzetekben való megszólaláshoz érzelmi biztonságra, belső stabilitásra és konkrét, begyakorolt nyelvi eszközökre van szükség.

– Sokszor úgy gondoljuk, hogy ha egy fiatal „jól nevelt”, akkor automatikusan ki tud majd állni magáért, vagy nemet mondani egy kényelmetlen helyzetben – mondja Gabriella. – Pedig a határhúzás, az érvelés vagy akár az egyszerű „nem akarom” kimondása olyan készségek, amik nem jönnek maguktól. Fontos megismertetnünk mi is játszódik le az emberi testben, amikor félünk, stresszelünk vagy épp zavarban vagyunk, mert a fiatal, csak így fog tudni a saját reakcióival kapcsolatban is tudatosabb fellépni.

A játszva tanulás nem „cukormáz” – hanem működő tanulási forma

Gabriella olyan foglalkozásokat tart, ahol a fiatalok nem „fejlesztésre” érkeznek, hanem játszani. Mégis, ezekben a helyzetekben érvényesül a legintenzívebb tanulás: történetmesélés közben saját érzéseiket ismerik fel, érvelős játékokban gyakorolják, hogyan képviseljék a véleményüket, szerepjátékokban pedig azt, hogyan reagáljanak nehéz szituációkra. A történetek biztonságos keretet adnak, amiben a fiatalok bátran kísérletezhetnek, hogy kipróbálhassák és megtalálhassák a hangjukat.

– A játékos tanulásban az a zseniális, hogy nincs benne kényszer. A gyerek nem érzi, hogy épp „kell valamit tanulnia”, mégis elmélyülten tud figyelni. A hibázás természetes, a próbálkozás megengedett, a visszajelzések pedig emberiek. Ez minden, ami hiányzik a legtöbb hétköznapi helyzetből – fogalmaz Gabriella.

Nem csak másokkal szemben, hanem önmagával szemben is védtelen lehet egy gyerek

Az önkifejezés hiánya nemcsak konfliktushelyzetekben jelent hátrányt. Aki nem tudja megfogalmazni a saját érzéseit, az gyakran önmaga számára is érthetetlen marad. Az érzelmeket nem tudja körvonalazni, és az így kialakult belső ködből segítséget kérni is sokkal nehezebb: dühös vagyok, vagy épp szorongok, esetleg szükségem van felnőtt közbelépésére vagy képes vagyok megoldani magam a helyzetet?

– Nem csak azt tanulja meg a fiatal, hogyan szóljon vissza, hanem azt is, hogyan ismerje fel, mi történik benne. És ez az a pont, ahol már nemcsak a külvilág felé, de befelé is elkezd kapcsolódni önmagához.

A biztonságos kommunikáció nem ösztön, hanem kultúra

Az, hogy egy gyerek ki tudja fejezni, mire vágyik, mit nem szeretne, miben bizonytalan, vagy miben kér támogatást – nem egyéni „szerencse” kérdése. Ez közös felelősség: szülőké, pedagógusoké, mentálhigiénés szakembereké, és mindenkié, aki kapcsolatba kerül velük. Ehhez elengedhetetlen, hogy a tapasztalatok és tudás megosztásán keresztül létrejöjjön az együttműködés.

– Nem a gyereknek kell erősebbnek lennie, hanem a környezetének elfogadóbbnak és tanítóbbnak – fogalmaz Gabriella. – Ha adunk időt, figyelmet és lehetőséget, a kommunikációs önvédelem is fejlődik. Ezzel pedig nemcsak az egyes fiatalok, hanem hosszú távon egész közösségek élete változhat pozitív irányba!

Mert a megfogalmazott és kimondott gondolat már nem csak belső küzdelem – hanem tudatos lépés a megoldás felé!

Kiemelt fotó: Unicef Magyarország.