Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nevelőotthon Szegváron! – „Az új élet…”

Írta: Papp Attila. – Forrás: „Szegvári képek, szegvári emlékek” Facebook csoport

Elindultunk hát, mi intézetisek az iskolába. Két számomra még ismeretlen lány ment előttem, az egyik szőkés barna, szemüveges, a másik sötétbarna, kicsit magasabb, talán még fogták is egymás kezét. Nevetgélve beszélgettek. Jobbára a barna lány hangját hallottam, társa csendesebb volt (Király Kati és Gyozsán Kati, mint később kiderült. Nekik még „szerepük” lesz a történeteimben).

Az én „párom” egy szőke fiú volt. Ahogy elindultunk, csak némán ballagtunk egymás mellett. Ő azzal szórakozott, hogy az elébe kerülő kavicsokat rugdosta. Nem sokat haladtunk, mikor egy fa bódéhoz értünk. A lányok és a fiú is hangosan köszöntek a bódé kis ablakához érve, valakinek. Ahogy én is odaléptem, motyogtam valami „csókolóm-ot” bár fogalmam sem volt, hogy kinek, minek.

Szegeden is volt trafik (mert, hogy az volt), de ott mindig bementünk, és úgy köszöntünk. Aztán – mivel már tudtam, hogy a társamnak is van nyelve – megkérdeztem tőle:

– Hogy hívnak?

Először nem válaszolt, csak rugdosta tovább a kavicsokat. Aztán csak úgy odavetette:

– Karcsi, Kovács Karcsi.

Bár nem kérdezte, én is bemutatkoztam.

– Aha – mondta, vagy inkább csak úgy odabökte.

– Messze van az iskola? kérdeztem.

– Nem! – felelte. Nos, messze volt, gyalog mindképpen.

Én otthon felültem a villamosra, két megálló, 3 perc, és már ott is voltam, no meg persze azért is volt messze, mert az úton többet nem is szóltunk egymáshoz. Én csak forgattam a fejem és nézelődtem. Fura volt minden, a házak, az emberek öltözete, a csend. Időnként az előttünk ballagó lányokat figyeltem. Az járt a fejemben, ők minek örülnek?! Mi tetszik itt nekik?! Meg persze, hiányzott Peti, a barátom, a szegedi osztálytársam. Aztán egyszer csak oda értünk. Hova is? Na nem, ez nem lehet az iskola! Hiszen az iskola az hatalmas! Nagy kapuja van alig lehet egyedül kinyitni, emeletes, és rengetek gyerek jön minden irányból. Na ez akkor mi?

Bementünk, kicsi udvar (még gyereknek is). Egy terem, ahol furcsa szag volt (mint később rájöttem az olajos padlótól). A gyerekek is csendesebbek voltak, mint amihez én szoktam. Mondjuk folyosó sem volt, ahol rohangálhattunk volna a szünetben, meg csapóajtó, aminek időnként betörték az üvegét. Nem voltak „felsősök”, akik bántottak, vagy éppen megvédtek. Csak mi voltunk az osztály és a tanító néni. Az osztály, semmi különös, kicsik, nagyok, fiúk lányok. Nem nagyon foglalkoztak velem, egy fiú jött oda, és mint a férfiak a kezét nyújtotta:

– Gila László, vagyis Laci! – mondta olyan büszkén.

– Papp Attila, csak Attila. – feleltem.

– Tudsz focizni? – kérdezte.

Na most mit mondjak? Tudok? Nem tudtam, mármint azt, hogy tudok-e. Mert ha azt kérdi szeretek-e, akkor könnyű lett volna. Szerettem, a szünetben mi is sokat fociztunk, meg persze tanítás után is. De hogy tudok-e? Aztán jött a „mentő ötlet”:

– Lehet. -mondtam.

Ez akkor jónak tűnt.

– Na Papi, akkor „lehet”, hogy beveszünk – mondta amúgy nagyfiúsan. Aztán nevetett egyet. Akkor először és utoljára hívott Papinak.

Aztán belépett a terembe a tanító néni és mindenkit a helyére szólított. Csak én maradtam az ajtó közelében. Magához hívott, bemutatkozott. Abban a pillanatban végig futott bennem, hogy biztosan a fiával beszélgettem, mert ő volt a Gila tanítónéni. (persze tévedtem ) Nagyon kedvesen beszélt hozzám, bemutatott a többieknek, és Kovács Karcsi mellé ültetett.

Megállapítottam, a tanítónéni szavai kedvesek, de a szeme szigorú. Az volt, szigorú és igazságos, kedves, de következetes. Akkor én nem zártam a szívembe. Ma meg már tudom, mennyire jó tanítónő volt, és biztos vagyok abban, nagyon sok diákja köszönheti neki, hogy jó úton indult el.

A tanítás után mi is haza indultunk (mármint az otthonba, a nevelőotthonba). Útközben a neveket az arcokat idéztem fel magamban. Gila, Égető, Halál, Purgel …, és a többiek. Ha valakinek nem jutott eszembe, a neve, Karcsit kérdeztem, aki „haza fele” is csak a kavicsokat rugdosta. Persze azért a maga módján válaszolgatott, és néha még jelzőt is tett a nevek mellé.

Új iskola, új tanítónéni, új nevek, új élet…