Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nevelőotthon Szegváron! – „Az én filmem!”

Írta: Papp Attila. – Forrás: „Szegvári képek, szegvári emlékek” Facebook csoport

Előzetesen annyit, hogy mikor néhány napja már „intézetis” voltam megismertem Huszka Zolit. Aprócska fiú volt, még nálam is kisebb, viszont nagyon ügyes. Tudni kell, hogy az intézetben Gerecz tanár úr (róla még sokszor fogok megemlékezni) tornász „gúla” csapatot vezetett. Ennek a csapatnak volt Zoli a legkisebb, mégis legügyesebb tagja. Tudott kézen állni, és kézen járni. Én korábban ezt sosem próbáltam. Lenyűgözött, amit csinált. Látva milyen sikere van ezzel a többiek előtt, és hogy még a nagyobbak is felnéznek a „kis tornászra” azonnal elhatároztam, hogy ezt én is megtanulom.

Sokan próbálgatták a kézenállást. A legtöbben bénáztak, s egymáson nevetgéltek volt aki egy két másodpercig meg is állt, de igazán nem sikerült senkinek, kézen járni meg végképp sikertelen próbálkozás volt. Na én nem akartam „égetni” magam. – Rajtam nem fogtok nevetni! – gondoltam magamban. Kitaláltam, hol legyenek az első „szárnypróbálgatásaim”, ahol legfeljebb magamon röhöghetek, ha kudarcot vallok.

Egy délután leszöktem a Kurca-partra (ide csak felügyelettel mehettünk) és ott próbálkoztam. Próbálkoztam?! Na ez nem pontos. Nagy lendületet vettem, és máig hihetetlen számomra is, de azonnal sikerült. Na nem kézen állni, hanem kézen járni! Csak tettem előre a kezeimet (hogy át ne forduljak), s vagy tíz métert haladtam. Egyből megéreztem hogyan egyensúlyozzak, és teljes siker! Megjegyzem kézen járni könnyebb, mint kézen állni, és „csak úgy” kézen állni meg könnyebb, mint szabályosan, nem „vállszögesen” (tornász szakszó) kézen állni. Ezt sokkal később (Szegeden az ottani testnevelő tanáromtól tanultam meg), de a lényeg meg volt. Büszke és izgatott lettem. Még néhányszor neki lendültem, gyakoroltam.

Talán félóra telhetett el, és már annyira ment, hogy én dönthettem, hogy kézen állok, vagy járok is. Mámorító érzés volt. Gyorsan vissza a többiekhez, hogy megmutassam nekik a tudásomat, meg aztán az uzsonnáról sem akartam lemaradni, bár az éhségemet elnyomta az izgalommal vegyített büszkeség. Mit szólnak majd a „nagyok”, mert az intézetben egészen nyolcadik osztályig voltak gyerekek, (én csak másodikos voltam ekkor) de a Huszka Zolin kívül senki sem tudott kézen járni.

Szaladtam hát vissza, s közben már láttam magam előtt a csodálkozó arcokat, ahogy ámulva tapsolnak. Elképzeltem a kiáltásokat – Ez igen! Hű! – Azt a.. milyen ügyes…. és ekkor bevillant valami. A futásból járás, majd séta lett. Mert arra gondoltam, hogy így „csak” az intézetisek láthatják az „attrakciót” és őket sem csődíthetem egybe, hogy most egy „világszám” következik, bemutatja Papp Attila! Bár nem volt könnyű, de mire vissza sétáltam a hátsó kiskapun át az udvarra, úgy döntöttem nem lesz bemutató. Itt és most nem. Nem volt könnyű, hiszen belül már játszódott a film, ahogy kézen sétálok a gúla csapat élén, mellettem Zolival, gyönyörű fehér trikóban, hosszú szárú fekete tornásznadrágban. Lassan telt a délután, és az este, én meg tervezgettem, és meg is született a nagy terv és onnantól már csak az járt a fejemben.

Többször is lejátszottam az egészet. Eljött a takarodó ideje, kibírtam, hogy senkinek se szóljak. Aztán a hálóteremben felmásztam az emeletes ágyra, lekapcsolták a villanyt, én azonban a sötétben, a hátamon fekve, nyitott szemmel még sokáig „moziztam”. Néztem a filmemet, amit már megrendeztem, és holnap le is „forgatok”. Reggel aztán cikáztak bennem a gondolatok. Ami először beugrott, mi van, ha az egész kézen járósdit csak álmodtam?! Persze tudtam, hogy nem csak álom volt, de mégis, ha csak egyszeri csoda volt?!

Ki kellett próbálnom még az iskolába indulás előtt. Reggelente nagy a nyüzsgés, mindenki szaladgál, WC, mosdó, stb. Nos a betegszobához szűk rövid kis folyosó vezetett, és eléggé félreeső hely volt. Oda sétáltam, és lendítettem. Ment a kézenjárás, mintha úgy születtem volna. Egyszerre nyugodtam meg, és lettem újra izgatott, hiszen így már biztosan végrehajtható az én nagy tervem. Gyorsan vissza a többiekhez, reggelizés, iskolatáska fel, párosával sorakozó, és alsósokként indulás az iskolába.

Kovács Karcsi a párom szokása szerint kavicsokat rugdosva haladt mellettem. Én meg néztem őt meg a többieket és arra gondoltam csodát fognak látni, ők is meg a „kintiek” is. Így beszéltünk a falusi gyerekekről, ha csak úgy általánosságban említettük őket, nekik meg mi voltunk az intézetisek. Nem túl fantázia dús, de így volt.

Aznap valahogy messzebb volt az iskola. Én szaporáztam volna a lépteimet, de a többiek miatt ez szóba sem jöhetett. Végül csak oda értünk. Egy vaskapun át léphettünk az iskolaudvara, és egy fal melletti kis téglaút vezetett a tanteremhez. Ahogy beléptünk a vaskapun megkértem Karcsit, hogy fogja meg a táskámat. Az indokra már nem emlékszem. Vártam egy keveset, hogy legyen előttem elég hely. Nagy lendület, és már kézen járva „sétáltam” a tanterem felé. Csak arra figyeltem, hogy hova „lépek”. Semmit nem érzékeltem magam körül örülni sem tudtam, mert koncentráltam. Mikor oda értem a nyitott tanteremhez, „átléptem” a kis küszöböt, lépkedtem tovább, még a padok között is. s mikor az én padomhoz értem visszaereszkedtem. Álltam ott, kicsit vörös fejjel (nem a szégyentől, sőt… csak vér tolult a fejembe) és néztem és hallgattam a többieket. Mint a filmemben, jött a taps, az „éljenzés” és pontosan azok a szavak, amiket elképzeltem.

Gila Laci lépett hozzám először, nyújtotta a kezét, úgy férfiasan:

– Ez jó volt, nagyon jó! – mondta és akkor ott már másodszor fogtunk kezet.

Aztán többen odajöttek gratuláltak, csak fiúk. A lányok csak egymásközt kuncogva, néha felém pillantva beszélték meg az attrakciót. Nem sok időm maradt felfogni, átérezni a sikert, mert belépett a tanterembe Gila tanítónéni. Mindenki azonnal a helyére sietett, és vigyázzba állt. A hetes jelentett, leültünk. Magam mellé néztem és tudtam, hogy baj van. Nem volt ott az iskolatáskám. Mint említettem, a „produkció” előtt Karcsira bíztam. Kár volt, mert mint később kiderült ő meg letette, és ott is felejtette.

Már hallottam is a tanítónéni hangját:

– Gyerekek mindenki vegye elő a házi feladatát! (szinte ma is hallom).

– Na persze, de honnan vegyem elő, hiszen táskám sincs – gondoltam. Új tanulóként, aki az előbb még hős volt, megsemmisülve, lassan felemeltem a kezem, jelentkeztem. A tanítónéni rám nézett. Pontosabban nem csak úgy rám, hanem inkább a kezemet nézte hosszasan, csodálkozva, majd megszólalt.

– Attila, ugye Attila, milyen a te kezed?!

Lekaptam a kezem, a tenyeremet magam felé fordítottam. Fekete volt, szinte fekete. Hát persze! Az olajos padló befogta, mellé emeltem a másikat is, mint az ikrek, két fekete tenyér. Ekkor valamelyik nagyobb hangú fiú (már nem emlékszem ki volt) hangosan bekiáltotta:

– Tótágast állt! – persze aztán többen is, ki halkabban ki hangosabban:

– Kézen járt!

– A kezén jött be stb.

A tanítónéni kihívott maga mellé. Ahogy lassan lépkedtem a tanári asztal felé, láttam, hogy Gila Laci nagyon dörzsölgeti a jobb kezét. Ja persze a kézfogás! Az övé is piszkos lett.

Ahogy a tanítónénihez értem ő tenyerébe vette a kezeimet, és közelebbről is megszemlélte az „eredményt”. Aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen én emeltem fel a kezem.

– Miért jelentkeztél? – kérdezte.

– Az iskolatáskám kint maradt, mondtam szemlesütve. Mögöttem kis kuncogás.

– Na menj gyorsan mosd meg a kezed, és hozd a táskádat.

Kimentem, kezet mostam megkerestem a táskát, vissza a terembe, leültem a helyemre, s folytatódott az óra. Nem tudom, s akkor se nagyon tudtam, hogy éppen miket mondott a tanítónéni, miket beszéltek a többiek, hogy mivel is telt el az óra, én akkor ott sem voltam. Egy világ omlott össze bennem. Szégyelltem magam. A „nagy film” semmivé lett.

Aztán jött a szünet. Jó idő volt, mindenki azonnal szaladt az udvarra. Kiballagtam én is. Hátamat a falnak támasztottam, és lehajtott fejjel néztem a hangyákat a téglarepedések között.

Egyszer csak egy hangra kaptam fel a fejem.

– Na Attillám! Mutasd csak azt a tótágast!

– A tanítónéni állt előttem.

Én csak néztem rá, talán bociszemekkel.

– Na hadd lássam és is!

– A hangja most kedves és biztató volt. Egy szót sem szólva kicsit előre léptem a faltól, lendületet vettem, és kézen állva körbe „sétáltam” a tanítónénit, aki már közben tapsolni kezdett, amibe a gyerekek közül is többen bekapcsolódtak. A végén aztán odalépett, magához ölelt és csak ennyit mondott:

– Ügyes kisfiú vagy, fel a fejjel, legyél büszke és tanulj sokat szorgalmasan!

Talán még két óra volt ezután, amiken már én is „jelen” voltam. Az otthon felé már sokkal jobb kedvel sétáltam a tanítás végén.

Persze a többi intézetis azonnal elmesélt mindent Gerecz tanár úrnak. Neki is meg a nagyoknak is megmutattam a „tudományomat” s a legközelebbi gúla bemutatón már Huszka Zolival együtt „sétáltunk kézen” a csapat elején. Na ez volt „ az én filmem”.