Még zúgnak a kombájnok, de lassan a jövő évi termésnek hasítják a földet az ekék. Gondolom egy jó év után reményteljesebben, mint sok előzőben. Másként nézünk a falun átdübörgő szerelvényekre olyanok is, akiket közvetlenül nem érint a termés haszna. Igenis, olyan jó érzés nézni a serénykedőket. Ránk is jutott tehát valami belőle. Először is a remény, hogy még egy-két jó év és meglódul az élet itt nálunk is e vidéki szegletben.
Vannak kétkedők is körünkben és ez a többség, csak hát új gépeket vásároltak a mezők gazdái. Ők már hisznek saját jó sorsukban. Jó ezt látni.
Ugye, ha magunkba merülve elgondolkozunk, felsejlik egy örömtelibb falu képe?
Szegvári dolgos kezek. Mennyi mennyi küszködés, mennyi elkeseredett év? Azok tudják csak igazán, akiknek évről évre kevesebb érkezik és mégis újra, újra kezdik. Elfogadhatatlan, hogy ne sikerüljön az élet más területein is a megindulás. Másutt is fel kell törni az ugart. Miért, mert megcsillant a remény. Igaz az még csak a másoké, de azért az is fény. A csillagok fénye a végtelennek tűnő tengereken iránytű, és működik. A „Jó reménység foka” talán nekünk is elérhető.
Tudomásul kell vennünk, hogy átalakult a világ. Tudomásul vettük, és lám nem elég. Tessék? Az, hogy hogyan kell csinálni a dolgokat mostanság, azt is meg kell tanulni. Csak egy a biztos a palántákat továbbra is gyökerével lefelé kell ültetni. Olyanok legyünk-e, mint Odüsszeusz, aki nagy kalandokkal járja be az Ő világát? Vagy olyanok szeretnénk lenni, mint aki úgy indul útra, hogy elérhető, tehát megtalálja Indiát? Nehezen veszem elő a szót, mert legtöbbünknek, bármilyen furcsa is, de üres fogalom: Európa. Mégis, ha bekapcsoljuk a tévét, ha netán egy szerencsésebb ismerősünkkel beszélgetünk be kell lássuk, létezik az a „gazdagság”. Hogyan hát?
Bizony hajót kell építeni és vitorlákat kell varrni, mint annak előtte, csak másként. Viharosabb ez a tenger, meg hát látjuk már, az út is hosszabb. Nagyobb és feltöltöttebb raktárakra van szükség az úthoz. Sokat odaadtunk már készleteinkből ennek-annak, szemfényvesztőknek és kufároknak. Amink maradt, már épp csak elég. Oly kevés, hogy másra már nem bízható. Legkevésbé pedig a szerencsére nem. Pedig milyen jó volna, hogy adnék egy karéjt a magaméból és majd a megtalált kincsből nekem is adnak. Az ősi rend lesz újra. Az, hogy hiszékeny a paraszt, de nem bolond. Meg fogjuk fogalmazni mindannyian a magunk személyes Európáját. Ehhez viszont, a csak nyitott szem és fül nem elég. Ma, amikor egy traktorban fedélzeti számítógép, meg dzsojsztik van, mire megyünk azzal, hogy ezt halljuk, sőt akár meg is nézhetjük? Lám csak nem elég a szem és a fül. A hétszentségit, segítsenek már! Nekem, kispistának segítsenek!
Ugye akarja? Segíteni azon lehet, aki akarja. Ám előtte még egy dolog szükséges, hinni kell. Hinni a csillagok állásában és abban is, hogy a Föld kerek. A hajózáshoz azonban már több kell, tudás kell. Tudni, hogy milyen az Óceán, hogy milyen hajók építésére lesz szükség. Érdemes lesz vitorlát varratni az asszonnyal, és milyet?
Van, akinek elcsépelt, mások meg még fel sem ismerték, hogy megtörtént a térképkészítés itthon is. Forgatjuk mi a közösségi felmérés kiskönyvét? Úgy fogjuk-e a kezünkbe, mint hajósok a távcsövet, amellyel a távolt kutatják, vagy úgy vagyunk vele, ezt is megcsináltuk? A számtalan bizalommal teli találkozás, és a sok megszámlálható kitárulkozás pusztába kiáltott szó vagy cselekvésünk miértje lesz? Hát nem hagyhatjuk, hogy az alapossággal készített és végig vitt munkánk, a térkép, semmivé legyen! Fel kell építeni mellé, a lehetőleg minden kérdésben előrehaladni képes, egyesületünket. Hívjuk újra egybe az embereket! Térképünk nem ad választ mindenre. Nyilvánvalóan a Kincses sziget pontos helye sincs benne, de mindennél fontosabb az, hogy százak készítették, hogy közel ezren vették komolyan és leginkább az, hogy bele ívódott a közös szándék. Legyen belőle akarat! Most, az egyik nézőpontból viszont bővebben.
Sokat foglalkozunk és egyre jobban mostanság az információval. Igen, ez az első lépés. A második a személyhez kötődő szükséges és hasznos ismeret elérhetővé tétele, megtalálása és kapcsolása. A harmadik lépés az alkalmazhatóság megteremtése. A következők a megfelelés, a megcsinálás és a megélhetés. A többség még nem indult el ezen az úton, de indulnánk már sokan. Nagy a felelősége azoknak, akik ebben érdemlegeset tehetnének. Meglátják-e, hogy itt milyen formákban lehetne tenni azt? Kell az a hely, ahol tájékozódási, tengerészeti, hajóépítési és új vitorlavarrási ismeretek nem csakhogy kaphatók, de tanulhatók. Van információs eszköz, de még sincs Pista bácsinak helye. Ugye nem mondtak le róla? Nincs olyan műhelyforma, amelyben próbálkozhatna az emberfia. Nem várhatjuk el, hogy a joystickot Pista bácsi kezelni tudja, de kötelező magunkra nézve, hogy mégis Ő kormányozza, kormányozhassa a saját életét. Nem olyan nagydolog ebben a segítés, mégis egy új világ, a jövő képe sejlik benne. Mindegy minek nevezzük Művelődési Ház, Teleház, E-Magyarország, Gazdaközösség vagy Közösségi Információs Adatbank. A megvalósítása és a tartalmassága a nem mindegy. Az biztos, kell az a hely. Szükségük van egymásra!
Nem sokára a jövő évi termés érdekében hasítják a földet az ekék. Fel kell szántanunk tudásunk műveletlen területeit is. Nehéz dolog ez Pista bácsi, de hát maga tudja, sose volt könnyű. A fontos, hogy legyen, aki újra segít ebben. Az új ismerete, a jövő alapköve. Fogjuk meg újra egymás kezét, tudjunk lenni újra nebulók!
Jó föld, termékeny föld ez a szegvári. Mindig is örömet adott megmunkálójának, csak hát új dolgokat kellett a boldoguláshoz megcsinálni. Tudtunk tanulni az Ivanovoktól, sőt végül még hozzá is tették eleink a melegágyi hajtatást. Mert a sors úgy hozta boldogultunk a kolhozokból, sőt még jobban is csináltuk, mint az eredeti, meg hát hozzátették az elődök, például a szabadtartást. A mai kihívások sem fognak ki rajtunk! Lehullottak a régi lombok és most már látjuk mennyi munkánk is van virágzásig.
Vízre bocsátjuk hajóinkat. Igaz még csak a dokkokban javítódnak, de alkalmassá fogjuk tenni őket a nagy útra. Hű az az India? …, de hát Kristóftól már tudjuk, útközben meg lesz.
