A 29 éves, szegvári származású Grecsó Krisztián a legismertebb Békéscsabán élő író. Első verseskötete, a Vízjelek a honvágyról 1996-ban jelent meg, ezt követte 1999-ben az Angyalkacsinálás, majd 2001-ben a Caspar Hauser. 2001-ben megjelent Pletykaanyu című novelláskötete már túl van a harmadik kiadáson, az országhatáron túl is megismerték a fiatal írót; júliustól ifjú akadémista ösztöndíjjal Berlinben tölthet három hónapot. Írásai jelennek meg lapokban, több díjat kapott, szerkeszti a Bárka című folyóiratot, és az utóbbi három-négy évben megírta élete első regényét Isten hozott címmel, ennek ünnepi könyvpremierje május 30-án volt.
A „Klein-napló”, amely egy titokzatos titkárnő irománya, arra emlékezik, ami majd csak lesz. Grecsó Krisztián regényszereplői számára egyre világosabb, hogy sorsuk, saját történetük nem variálható, mert a különös naplóban jóvátehetetlenül írva vagyon. Hiába ital és önfeledtség, hiába minden gyönyör, és hiába a biblikus-misztikus érdeklődésű tinédzserek értelmezői szakkörmunkája a múlt-, a jelen- és a jövőidő megértésére, megtérítésére, helyrebillentésére – a napló ezekről is tud, mindenről. Mi a hely bűne és az emberek bűne, amiért ez a büntetés? Közös-e a szereplők múltja immár menthetetlenül? Létezik-e Isten? Miért kell egy reggel minden kutyának „felkötnie magát”, és egy évre rá a nem-létező kutyáktól minden házhoz kölyköknek születniük? Miért kelnek életre az árnyékok? Miért Illés és Hénok a település prófétái, „védőszentjei”? Ki szerint, és egyáltalán ki tud ezekről beszélni? Mindenre fény derül – és semmire; ahogy egy izgalmas regényben az illik és kell.
Részlet a könyvből
Darab ideig úgy tűnt, a „halottak eltulajdonított képein” nincs mit megbeszélni. Elvitte a csaló fényképészmester a falu szinte valamennyi régi fotográfiáját, azzal, hogy jobb minőségben visszahozza, és nem hozott vissza semmit. Ismerjük az ilyet: visznek, de nem hoznak. Az öregek talán sejtették is, hogy ez lesz, valami botor engedékenységből és reménykedésből mégis odaadták. Vagy talán azért, mert minden mindegy egy olyan faluban, ahol Metz Dezsőn kívül még három-négy afféle isteni erővel megáldott ember, kaliber akad, aki elbeszélget bármely hazatévelygő szellemmel. Avarka bácsival, a legaktívabb alakkal különösen. A halott apák, dédik, ángyik, keresztek jól vannak odaát, ebben a legtöbben bizonyosak, és a fotográfiákon csak egy árnyék látható. Például egy kopottas fekete ruha a kerti padnál, az asztalon hosszúlépés, hátul borostyán futotta drótkerítés és egy kiszabadult gácsér, a levegő pedig sárga. Egyszóval mindez csak egy elporladt pillanat, amire úgy sincsen semmi szükség. Metz Dezső már fészkelődni kezdett, hogy ő lesétál egy mindkét oldalt lyukas fenekű kassal törpeharcsázni a Lándor-tóra, mikor hallottuk, hogy Páter nyitja a kaput. Ez meglepett minket, hiszen akkor indult hosszas guberáló körútjára, mikor megérkeztünk. Szerencsére nem kellett sokat várnunk, hogy kiderüljön, miért szakadt meg a szokásos, számára mindennél fontosabb túra, csoszogott is hátra hamarosan.
Forr egész Sáraság, közölte.
Ezután zavarosan, tömérdek kitérővel magyarázni kezdte, mi történt. Ha körülményesen is, de lassan megértettük, mit akar mondani. Páter azt állította, hogy a templom előtt, a Nepomuki Szent János-szobornál, a Petőfi-körnél meg a Gazdakörnél, de még a kultúr előtt is gazdátlan árnyékok „keletkeztek”. Emberi testek alakja, sziluettje vetül az ablakpárkányra, a deszkakerítésre, a meszelt vagy kőporozott falra, szoborra. De nincs előttük semmilyen test, ami elállná a napot. Az árnyék ott van, de az nincs, ami az árnyékot vetné. Egyszerűen gazdátlanok. Jókora a tömörülés, vizsgálgatják a népek a fölös kontúrokat. És a legérdekesebb, hogy az ördögi módon odakerült, gazdátlan árnyékok, ahogy Páter megfogalmazta, „az ellopott képek után vannak”. Vagyis azok az alakok vetnek árnyékot, akik az ellopott fényképeken szerepeltek. Ezt meg onnan lehet tudni, hogy ugyanabban a pozícióban is vannak: állnak, ölelkeznek, vagy éppen szalonnáznak egy cséplőgép oldalában. Pannika néni azonnal megismerte a Szent János-szobor oldalán Klein Edét és az édesanyját. Tőle ezt a régi fotográfiát tulajdonította el a csaló fotográfus. Ede és Esztike néni a szatócsbolt előtt álldogáltak, úgy ábrázolta őket a kép. Az alakok most, mintha valóban ott lennének, árnyékot vetnek. Özvegy Klein Áronné, Esztike néni még úgy is magasabb volt a fiánál, hogy Ede benn állt a szárazkapu torkában, bő egy arasszal magasabban. Látszik a nyitott kapu csapott árnyéka is, innen jött rá Pannika néni, hogy ők azok, és a szatócsbolt előtt állnak. Ha ez nem elég, Számfira László matematika–fizika szakos tanár a dédapját véli fölismerni a Petőfi-körnél. A papa az elcsent fotón a kerti kúthoz hajolt le inni, kukoricaegyelésből ért haza a Kontrából, és nagyon ki volt tikkadva, mikor lekapta a fia, Számfira Laci nagyapja. A nagypapa különben a pesti egyetem fizikatanszékén bírta a katedrát, és hordozható masinával rendelkezett. Most ott hajol a kerti kúthoz a dédapa árnyéka, jól meg van nyitva a csap, mert még a vízsugár remegő árnyéka is kivehető. A kultúrháznál egy cséplőgépes fotográfia „lenyomata” látható, még az igazgató úr emeleti ablakára is árnyékot vet, oly termetes. Azt nem tudni, kinek köszönhető a dolog, hiszen afféle cséplőgépes képet vagy tízet elvitt a csaló, és minden kárvallott azt állítja, nyilván az övé miatt került ide az árnyék, engedelmükkel, ha a többi meg nem haragszik.
Igyekeztünk be a faluba, mintha a nappal együtt a gazdátlan árnyékok is eltűnnének végleg, vagy ahogy a mese mondja, valakihez hozzátapadnának, esetleg elindulnának felderítő útra, mondjuk a Petőfi-körtől eloldalogna Számfira papa sziluettje a tanácshoz, hogy Guliga Sanyi tanácselnök elvtárstól fényt kuncsorogjon éjszakára. Hiszen mihez kezdene fény nélkül egy árnyék? Ezen még a nagy sietés és kantalengetés közben is igen jót derültünk. Amilyen málészájú Guliga Sanyi, meg is adná neki, és akkor hordozható viharlámpával világítanák magukat az árnyékok, hogy éjjel el ne sötétedjen körülöttük a világ. A cséplőgépnek kellene egy jó máglya is akár, hogy reggelig a falon maradjon. A takarék paneljánál elszállt a vicces kedvünk. Mert a valóságban minden más, mint ahogy a mese mondja. Ha azt állítja Páter, hogy ott a Vangel Ignác-féle cséplőgép árnyéka a falon, hát ott van, na és, olvastunk már különbről is, mutatott ezer csodát a televízió. Ezzel sem öntenek ürgét. De mikor tényleg látja az ember, eláll a szava. Sehol egy gép, árnyéka meg van. Gergely Ignác, a tehenészgyerek meg az anyja, Magdi néni még akkor is bizonygatták, hogy ez az ő fotográfiájukról van, mikor odaértünk.
Nézze csak meg azt az alakot ott a gép mellett, mutatta Magdi néni az Üvegszemű Tótnak, az én jó uram szalonnázik a képen, az Örökkévaló nyugosztalja, ebédidő van.
Délben még egy cséplőgépnek sincsen árnyéka, vélekedett Beregi Bece.
Tényleg, milyen érdekes, csodálkozott Eszter, hogy a képen valószínűleg nem volt árnyéka a gépnek. Ha pontosan délben fotózták le. Akkor most be lett pótolva.
Megnéztük Klein Ede és Esztike néni sziluettjét is. Izmos fantázia kellett hozzá, hogy a szétnyúló alakokból összerakjuk, amit Pannika néni állít, hogy az ottan a szatócsbolt eleje lenne, nyitott szárazkapuval.
Nem is tudom, kételkedtem.
A csillagképeket se lehet jobban kivenni, merengett Bece. Annyira ez is látszik, mint a mérleg vagy a kos, ott is csak egy nagy halom fényes pötty, és ha sokáig nézi az ember, tehenet is belelát, meg nyárfaerdőt. Ez is lehet itten Klein Ede és az édesanyja, ha már valaki fölismerte.
Dezsőnek ekkor beugrott valami. Magyarázni kezdett.
Éppen ez az: a fölismerés. A fotográfus számára idegen emberek képeit rabolta el. Hogyan lehet ennek következménye?
Miért, értetlenkedett Bece, ha ismerte volna őket, már érthetőbb?
Dezső válaszra sem méltatta. Ott folytatta, ahol félbeszakították.
Méghozzá efféle következménye! Hiszen a hónalját sem szagolta, a haját sem cirógatta ezeknek a népeknek. Nem sejtette, hogy hajnaltájt milyen szavak tódultak a szájukra, meddig uralta őket a kényszeres beszéd, hogy fél vagy teli kantával indultak útnak. Hiszen mennyi mindent elárul ez egy sáraságiról. Szellemekkel találkoztak-e, volt-e egynél több sír a kertjükben? Egyáltalán: semmi lényegeset nem tudott róluk, nem izgult és nem is szorongott, ha azokra a képekre nézett, mögöttük nem volt se múlt, se feledés. Akkor miként lehetséges ez?
Talán tud a ráncokból olvasni, szellemeskedett a húgom.
Közben visszasétáltunk a kultúrház elé, ahol jóval nagyobb volt a csődület, a tanakodás.
Talán ez a csaló fényképész, helyeselt Metz Dezső, olvas az arc árkaiból, a szarkalábakból, no meg a szemekből is, persze. El tudja mozdítani azt a pillanatot, amit a fotográfia örök rabságban tart. Talán újra telik azokon a képeken az idő, a háttérből kiröppen a gácsér, a hosszúlépés langyos lesz és döglött, nő a gaz, mint halottnak a bajsza. Ahogy telni kezdett a képeken az idő, úgy pusztulni is az élő: a cséplőgép már elrozsdállt, a szatócsbolt szárazkapuja már szivacsos féregtanya, elkorhadt a szeméttelepen rég. De el nem vész, ugye, ha már egyszer volt. Csak átalakul!
