Szűcs Árpád megnyitó beszéde:
„Az ember teszi mindennapi dolgát, előteremti a létfenntartáshoz szükséges javakat, házat épít, szánt, vet, arat, eszközöket készít, s a kőbaltától eljut az űrutazásokig. Amióta ember az ember, tevékenységének ezek a legfőbb irányai. Ám azt is látjuk amióta világ a világ, hogy van valami az élet fenntartását célzó munkán túl is, ami hasonlóan fontos az ember számára. Valami, ami nem a materiális világ igényeit hivatott kielégíteni, hanem arra szolgál, hogy életünket elviselhetőbbé, színesebbé, emelkedettebbé tegye. A lélek, a szellem világának számtalan megnyilvánulása között találjuk azt a törekvést, hogy megidézzünk látott, vagy álmodott jelenségeket, rögzítsünk történéseket, kifejezzük vágyainkat és a világról kialakult képzeteinket.
A művészetek szférájáról van szó, amely mint tudjuk, igen sokrétű és szerteágazó. Koronként más és más szándékok motiválták, az ősember mágiával átszőtt elképzeléseitől a különböző korok kultikus szempontjain át egészen a l’art pour l’art-ig. Közös vonása azonban minden ilyen irányú akaratnak, hogy a szépet és a harmónikusat részesíti előnyben a rúttal és disszonánssal szemben. Ez valószínűleg abból következik, hogy az egész univerzum – egészében és részleteiben is – az összhangra, kiegyensúlyozottságra épül, illetve afelé törekszik. Ennek csak látszólag mond ellent az a tapasztalás, hogy a grand art’, a komolyabbnak mondott művészet a drámait preferálja és minél tragikusabb, minél megrendítőbb egy mű, a kritika annál magasabbra értékeli. Gondoljunk csak a görög drámákra, Shakespeare műveire, vagy az operairodalom csúcsaira: a mérce összefüggésben van a tragikum által kiváltott katarzis nagyságával. Nem szeretnék sem filozófus, sem esztéta szerepében tetszelegni, de nekem meggyőződésem, hogy a katarzist pedig igenis kiválthatja a szép, a lélekemelő, az örömteli is. Másként hogyan sírhatna valaki túláradó örömében.
Virók Csilla képeinek szép volta számomra azért figyelemre méltó, mert nem a magakellető tetszetősség jegyében fogantak. Ez a szépség a lelki és gondolati tartalmak rendjének a szépsége. Bármit ábrázol a kép, nem a látvány egyszerű leképezése a célja. Érzelmi-gondolati világából hozzátesz valamit, amitől átlényegülnek a szinte panteisztikus áhítattal megfestett növények, vizek, felhők és egyéb jelenségek. Ha engedjük, hogy hassanak ránk ezek a képek, akkor saját lelkünket is megfürdethetjük a belőlük áradó sugárzásban, fényben.
Igen, a fény! A Fény! Manapság szinte divattá vált az emlegetése festőkkel kapcsolatban. A fény megfoghatatlan rezgés, anyagtalan sugárzás, a festék pedig, amivel dolgozunk, nagyon is materiális, nem beszélve a hordozó- és kötőanyagokról. Érzékeltetni mégis tudjuk, jelezhetjük, hogy látjuk, igényeljük, festői trükkökkel megidézhetjük egy-egy tárgyon, legyen az üveg, vagy csillogó fém, vízfelület, vagy az égbolt.
Van azonban a fénynek egy olyan fajtája, amely nem az ábrázolt tárgyak felületéről verődik vissza, hanem magából a képből árad felénk. Az effajta sugárzás nem túl gyakori jelenség, ugyanis csak az alkotó lelkében égő tűz éltetheti. Virók Csilla képeit nézve legföljebb azt kérdezhetjük, hogy mi lobbantja lángra, mi táplálja ezt a tüzet. A szeretet? A mások iránti érdeklődésünk? A bennünk lakozó Isten? A befogadó, megértő szemlélet?
A képek sugároznak. Nem mindig a szem számára, gyakrabban a lelket érinthetik meg azok a spirituális tartalmak, amelyek áthatják őket. Festői munkásságának talán az a legfőbb vonása, hogy lelki folyamatainak, szelleme vibrálásának hozadékából meg tudja tölteni ábrázolásait mögöttes jelentésekkel, mondanivalókkal. Mindezt bámulatra méltó ösztönösséggel, hihetetlen spontaneitással. Gyermeki őszinteséggel, nyitott szívvel merítkezik meg a világ színpompás csodáiban: ezt igazolja mind erőteljes koloritja, mind forrongó dinamizmusa.
Van a görög mitológiának egy izgalmas mozzanata: amikor Zeusz fejét majd szétfeszítette a vajúdás fájdalma, Héphaisztosznak kellett segítenie rajta úgy, hogy pörölyével léket ütött az istenek atyjának felleg-koponyáján, amelyből mint a gondolat – kipattant a szűz Pallasz Athéné, az isteni és emberi értelem megtestesítője. Méghozzá nem csecsemőként, hanem minden igazságos harcra, s a tudományok és a mesterségek támogatására készen teljes vértezetben.
Virók Csilla is „teljes vértezetben” kezdett el festeni felnőttkorában. Ezt egyértelműen bizonyítják első munkái, amelyek olyan magabiztos, szuverén művészetszemléletről tanúskodnak, mint a később keletkezettek. Csak az képes így festeni, aki birtokában van a tudásnak, a mesterségbeli beavatottság titkainak.
De tulajdonképpen nem is szakmai felkészültség, a festés szakmai fogásainak ismerete itt a perdöntő, hanem az a belső tevékenység, az a spirituális attitűd, amely a felszín mögé akar látni, amely képes átlényegíteni a látható dolgokat. Amely keresi a földi lét és a transzcendens régiók közötti szálakat és keresi — akarva-akaratlan — a végső titkokra és kérdésekre a választ. Erre nézvést, hogy mi is az, amit az ember kereshet az alkotói folyamatok során, hadd idézzek néhány sort kedvenc írónőmtől:
… Egy idillikusan éteri üveglétet, ahol minden látszik, a teljes való egyszerre, semmi titok, és mégis egy nagy titok az egész. Ahol egymás elé sorakoznak az élet tárgyi dolgai, átsejlenek egymáson látszólagos nagy összevisszaságban, és mégis tudom, mi a lényeg, mi a legfontosabb, a mindenek előtt való, ami csak ott lebeg megfoghatatlanul, de azért olyan ereje van, hogy összeszorítja a szívedet.
Fény? Az örök élet maga? Vagy csak egy sóvárgás valami után, amit nem ismerhetünk meg soha?
Úgy gondolom, mindannyiunkban fölsejlenek időnként hasonló érzések, gondolatok, csak persze homályosan, megfogalmazatlanul. Ebben az összefogott, plasztikus tálalásban viszont talán segítenek közelebb kerülni ahhoz a sejtelmes, izgalmas világhoz, amely most ezekben a termekben körülvesz bennünket.
