Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Török Dani motoros kalandjai

0 71

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

Bemutatkozás

Török Dániel vagyok, 20 éves. A „kipufogó füstje” kb. tíz évvel ezelőtt csapott meg, azóta motorozom. 13 évesen volt először saját motorom, egy 51-es Simson személyében, amivel természetesen a környék összes zeg-zugát bejártam, a lehetőségekhez mérten. 🙂
16 évesen megszerezhettem a nagymotoros jogsit, így a Simot egy ETZ 125 váltotta fel s nagyobb motorom nyergében már lehetőségem nyílt nagyobb távok bejárására. Számtalan kirándulásra vitt el a kis MZ, baráti társaságommal vagy egyedül jutottam el a Balatonra, a Mátrába, a Dunántúl dombjai közé és még sorolhatnám.
2004. nyarán beteljesült régen dédelgetett álmom, végre vehettem egy kimondott túragépet, egy Honda Cb 400-at. 
Másik nagy szenvedélyem a sport, több, mint 10 éve szertornázom. 
Szintén 2004-ben a csapatom meghívást kapott egy svédországi edzőtáborba. Ennek a meghívásnak köszönhetem, hogy a svéd tornászokkal szoros barátság alakult ki, melynek hatására egy nagy, nemzetközi motortúra gondolata fogalmazódott meg bennem. Az elképzelésből 2005 nyarára konkrét terv lett, és megvalósíthattam a 4000 km-es túrát. Miután élményekkel tele haza érkeztem a kirándulásról, leírtam a látottakat, hogy megoszthassam őket a többi motorossal, esetleg tapasztalatot cserélhessünk. Ez a dolog olyan jól működött, hogy azóta minden nagyobb túrámról élménybeszámolót készítek. 
Örülök a lehetőségnek, hogy a Szegvár OnLine-on is olvashatók ezek az írások, és talán mások is kedvet kapnak élményeik közzétételéhez.

Svédország – 2005. nyara

2005. július 23-án indultam eddigi „pályafutásom” legnagyobb túrájára. Néhány svéd barátom meghívását elfogadva összepakoltam és irány Svédország.
23-án indultunk délelőtt 3 cimborámmal, 3 motorral. Első úti célunk mindössze egy határ menti nyaraló volt, de az is elég kihívást jelentett a szakadó esőben, a magyar utakon. Főleg úgy, hogy az esőruha végig Matyi barátunk hátizsákjában utazott (legalább valami szárazon maradt) 🙂 
A Bánk nevű községbe érve elfoglaltuk a szállást, körülsétáltuk a helyet, majd megvacsiztunk egy elegáns étteremben. Éjszakára egy nagy, kétszemélyes felfújható matracot kaptam, ami kb. éjjel kettőig bírta, aztán kicsit hadakozni kellett vele.

A második napot nem terveztük túl zsúfoltra. Reggeli után megmostuk és leápoltuk a dögöket, majd megnéztük Talmát, ahogy a második esés után összetöri a motort. A nagy izgalmakra ki is fekszem a hintaágyra, és hirtelen felindulásból elalszom. Csak délután 4 körül ébredek, pacal illatra, amit közben Mátyás megfőzött. „Ebéd” után indulunk a tóhoz, ami a kis község gyöngyszemeként terül el a völgyben. Körbesétáljuk, kacsát etetünk, aztán beülünk egy sörre az egyik kiskocsmába. Este összepakolásztam, felkészültem a másnap délelőtti induláshoz. Csaba és Tündi bejelenti, hogy Ők bizony Zólyomig kísérnek. 
25-én, hétfő délelőtt így már csak két motorral indulunk, Matyi magyar hon nevezetességeire volt inkább kiéhezve. A határnál pénzt váltunk, tankolunk és meg sem állunk Zólyomig. 
Ahogy odaértünk, már kaptunk egy kis ízelítőt Szlovákia kanyargós útjaiból, de még csak jelzés szinten. Sétálunk kicsit a városban, kaja, aztán Csabáéktól is érzékeny búcsút veszek, és már egyedül indulok tovább délután fél 2 körül. Ahogy a várost elhagytam, kb. 15 km után rájövök, hogy visszafelé indultam el, Balassagyarmat felé. Visszafordulok, de a bosszúságot feledteti velem a gyönyörű, dimbes-dombos táj. A szlovák Tátra szerpentinjei és látványa felejthetetlen élményt nyújtanak. A megpakolt motor kapta a kiképzést rendesen, néhol bizony kevésnek bizonyult az 50 egynéhány lóerő, meg a 400 köbcentiméter. Délután 5 körül érkezem meg Cadca alagútjába, majd eltankolom a maradék koronát és nekivágok a cseh országútnak. Kb. 100 km-t utazom cseh földön. A cseh-lengyel határhoz, Bohumin-hoz érve aztán majd másfél órás kényszerpihenőre kényszerülök. A kis határátkelő teljesen kihalt volt, semmi forgalom, mindössze egy cseh rendszámú személyautó volt előttem. A határőr megnézi a rendszámot, magyar. Int, hogy szálljak le. Természetesen se angolul, se németül nem hajlandó megszólalni. Minden létező papíromat elkérte. Kérdezem: mi a probléma? Int, hogy menjek vele. Bemegyünk a kis bodegába, ott van egy fekete-fehér monitor, ami azt az utat mutatta, ahonnan jöttem. Rámutat, azt mondja: „Red light!” És mutogat az órájára. (Meg sem próbáltam megérdeklődni, hogy hol a piros lámpa a fekete-fehér monitoron.) Kérdezem, rendben vannak-e a papírok, mert akkor visszakérném őket. Azt mondja: „Papers ok, red light nein ok!” Nem volt mit tenni, csukott sorompón csak nem megyek át, visszafordultam és megálltam a legközelebbi benzinkútnál, hogy megkérdezzem, mi a manóért nem enged át a határőr. Először azt hittem, csak nappali forgalmat bonyolít, mert már igencsak estefelé járt az idő, de a térkép nem így jelölte, az előttem lévő autóst különben is átengedte. A kúton a pultos nem tudott, csak csehül, a másik, tök részeg fószer meg csak egyre ismételgette, hogy németül beszéljek, mert nem érti az angolt. Maradt tehát a kézzel, lábbal mutogatás, rajzolás és egyéb módszerek. Nem értettük egymást. Pár perccel később megérkezett egy mentős fickó. Nem, ő sem tudott angolul. Fogta viszont a telefonját, és felhívta az egyik barátját, aki angoltanár. Elmondtam neki, mi a bajom, ő lefordította a mentősnek. A mentős elmondta neki, mit csináljak, ő meg lefordította nekem. Érdekes telefonbeszélgetés volt… A lényeg az volt, hogy a lámpánál – ami kb. 500 m-re van a határátkelőtől, meg kellett volna állnom és kivárnom a soromat… az üres átkelőnél… Kézzel, lábbal megköszöntem a segítséget, kellemesen csalódva a csehek segítőkészségében, visszafordultam és így tettem. Mire kihámoztam magam a sisakból, kesztyűből, kabátból, szabad jelzést kaptam. Visszaöltözöm, begurulok a sorompóhoz. Újra elém áll a határőr, újra megvizsgálja az iratokat, de ezúttal átenged. 
Kb. este 8-kor ittam meg az első iszonyatos lengyel kávét (forró víz, bele a kávé és 1 euro). Felébredtem tőle… Aznapi uticélom Lewin Brzeski, Szegvár testvérvárosa volt, a határtól még kb. 140 km-re, ottani barátaink szállással vártak. Akkor éppen a szegvári iskolás csapat is ott volt, úgyhogy a terv az volt, hogy velük leszek egy helyen. Este 11 körül érkeztem oda. A várost nem ismerem, egy lélek sincs az utcán. Felhívom Vera nénit, hogy mégis hová menjek? Elmagyarázta, hogy egy focipályánál van a szállásom, de hogy az hol van, ő sem tudja, keressem meg. Szeretek este motorozni, de 540 km után, hulla fáradtan inkább már aludni szerettem volna, de nem volt mit tennem, elkezdtem kóvályogni a kisvárosban, hátha találkozok valakivel. Végre elmentem három 16 év körüli kiscsaj mellett, akik az út szélén ülve intenzív integetésbe kezdtek, miután megláttak. Amikor azonban visszafordultam hozzájuk, hogy megkérdezzem, hol az a nyamvadt stadion, csöndben volt mind a három, csak zavartan vigyorogtak. Annyit sikerült megtudnom, hogy jó irányba megyek. Pár perc múlva aztán egy srác útba tudott igazítani és megtaláltam a helyet. A stadion azonban betonkerítéssel bekerítve, minden zárva. Mint később megtudtam, az egész táborban két darab magyar buszsofőr tartózkodott, akik már rég aludtak, egyébként lengyel gyerekek sátoroztak ott néhány felnőttel. Megállok, körbeszaladok, semmi. Felkapaszkodok a betonkerítésre, látom, mindenhol fények, hangos zene. Elkezdek torkom szakadtából ordítani, hogy „Helló”, meg hogy „Tud valaki magyarul? Vannak itt magyarok?” A lengyel gyerekek észrevettek és a rájuk vigyázó hölgy, aki beszélt angolul, beengedett. Tudták, hogy jövök, csak korábbra vártak. A csaj nagyon kedves volt, körbemutogatta a helyet. A szobám előtt nagy helyiség volt, oda betolhattam a gépet, rá is zárták az ajtót. 
26-án, kedden reggel szintén a kiscsaj ébresztett, iszonyatos kávézaccal 7 órakor! Összeismerkedek a buszosokkal, együtt teszünk egy nagyobb sétát a városkában, aztán bemegyünk egy étterembe, ahol a felnőtt delegáció étkezett. Az egyik helyi szervező rendelt nekünk végre egy normális kávét. Nagyon aranyos volt a pincér kisasszony, csak a nagy mosolygás közepedte majdnem rám borította a tálcát. Pár perc múlva megérkeznek a magyarok, reggeli együtt. Már akkor volt egy csomó mesélni valóm, pedig a java még hátra van. Felajánlják a lengyelek, hogy csatlakozzam hozzájuk a programoknál, de visszautasítom, mert valamikor Västervikbe kellene érnem. A tolmács, Gyuri bácsi, személyesen is bemutat a pincér csajszinak, mert rendeltek nekem ebédet is. Vissza a szállásra, kicsit pihenek, aztán felpakolok, leápolom a motort. 11-kor tehát ebéd az étteremben (mindenre meg voltam vendégelve). Akkora adag rántott húst hozott a kislány, hogy alig bírtam vele. 12 előtt nem sokkal indultam, a tervek szerint estére a kikötőbe érek. Nem értem… 
Wroclaw városában ugyanis hatalmasat szívtam. Bár alföldi vagyok, szerintem Budapest forgalma ahhoz képest kutyafüle. Amikor végig a belvárosban macskaköves volt az út, már rosszabbra nem igazán számítottam. Kellett volna… Még beljebb ugyanis az utak teljesen fel voltak túrva, mindenhol elterelték a forgalmat. A vége az lett, hogy eltévedtem, mint a huzat. Nagy nehezen kerestem egy főutat, aminek a számához tudtam viszonyítani, aztán bementem egy kútra segítséget kérni (mindez kb. 40 fokban, 40-es tempóban és bőrruhában). El is igazított a srác, és végre megtaláltam az 5-ös utat. Egy idő után azonban kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel, mert folyton Krakkó volt kitáblázva, az meg pont az ellenkező irányban van. Úgy gondoltam, csak jó lesz az, majd valahol úgyis elágazik az út. Nem ágazott. Elhagytam a várost, örültem, mint majom a farkának, csakhogy pillanatokon belül az autópályán találtam magam. Mégis az ellenkező irányban kanyarodtam fel az 5-ösre. Azt hittem, sírva fakadok. Visszafordultam tehát és újra nekivágtam a belvároson át az 5-ösnek. Délután 3-ra értem ki a városból. A legközelebbi benzinkúton megálltam megemészteni a történteket. Leültem a padkára egy üccsi társaságában, hogy megnézzem a további útvonalat. Nagy szél fújt, így a térkép akaratom ellenére teljesen kinyílt. Ekkor fedeztem fel, hogy az 5-ös út, amit kb. két óráig keresgéltem Wroclawban, valójában nem az az út, ami nekem kell. Szóval pillanatnyilag kelet felé tartottam észak helyett. Nem volt az a pénz, amiért visszamentem volna a városba, úgyhogy a tervezett útvonalhoz viszonyítva kb. 70km-es kerülőt tettem az E65-ös felé. A lengyel mellékutakra nem érdemes szót pazarolni, kb. mint itthon, semmi különös, nem ez a kerülő volt a túra fénypontja.
Kb. délután 5 óra volt, mire elértem az E65-ös, kikötőhöz vezető főutat. 8 körül, mikor elhagytam Gorzow WLKP nevű nagyvárost, elkezdtem szállást keresni. A kikötőtől kb. 180 km-re egy kis hotelben szálltam meg. A recepciós úgy nézett ki, mint aki 3 napja nem aludt. Angolul nem beszélt, kártyával nem tudtam fizetni. Volt ott egy svéd házaspár egy Kawa-val. Előttem érkezhettek pár perccel, mert akkor szedték le a csomagokat a gépről, mikor én, úgyhogy a parkolóban találkoztunk. Persze, ők beszéltek angolul, és mondták, hogy állítólag plussz pénzért bezárják a motorokat éjszakára. Ők Prágában voltak, éppen haza utaztak, de Németországba tartottak, ott szálltak hajóra. Szóval vissza a recepcióhoz, fizettünk és elmagyaráztuk (kézzel-lábbal), hogy igénybe vennénk a zárt parkolót. Cakli-pakli 14 eurót fizettem, szerintem nagyon baráti ár volt, meg voltam elégedve a szállással. Kimentünk a svéd sráccal bezárni a gépeket. Meglepődve kérdezte, hogy nekem nincs lakatom? Neki is csak kicsi volt, de addig ügyeskedtünk, hogy sikerült a két dögöt összezárni. Pár szót még beszéltünk, segített a csomagjaimat becipelni. Igazi magyar fejjel ekkor kérdeztem magamban először: „Svédek… Miért jó nekik, ha segíthetnek a másikon? Mert ilyenek…” Aztán elmentem aludni, mert hulla fáradt és elhasznált voltam a megtett kalandos 400 km után. Ez a nap nem úgy sikerült, ahogy terveztem, de már nagyon vártam, hogy tengert láthassak, úgyhogy nem izgatott különösen.
27-én, szerda reggel már 7 előtt dörömböltem a svédek ajtaján, hogy szedjék szét a lakatot. A srác nagyon rendes volt, javasolta, hogy a tengerparton menjek Västervikig, mert jó az út és gyorsabb az autópálya miatt. Felcuccoltam, indulás 7 után kicsivel. Elég hideg volt még. A lengyel forgalom undorító volt az E65-ösön. Bár az út elég jó és széles, 100-110-es tempónál úgy éreztem magam, mint egy segédmotoros. Kamion, személyautó, mindegy. Előztek, mint a marha. Swinoujscie városától kb. 30 km-re álltam meg reggelizni. Hamburger, kávézacc, 2 euró. 10-re értem a kikötőbe. Megvettem a jegyet, levámoltak (a vám annyiból állt, hogy a vámos csodálkozva megkérdezte, hány köbcentis a motor) és beálltam a sorba. A hajó 1-kor indult, de gyorsan eltelt a 3 óra. Először is körbejártam a hatalmas kompot a partról, telefon haza, majd lefeküdtem a padkára a motor mellé és csodálkoztam, hogy itt vagyok. 
Kb. fél 12-kor jelent meg egy lengyel fószer, megnézte a jegyeket és rendezkedni kezdett. Kellett is a rend, mert rengetegen voltunk, személyautó, kamion és a kicsi CB, mint egyetlen motor. A pofa legelőre parancsolt a motorral. Kis várakozás után külön engedélyt kaptam felgurulni a hajóra. Ez azért kellett, mert egy másik fószer már várt a hajón, és külön helyre irányítva, négy irányból kikötötte a gépet. Vigyáztak rám. Kicsit még csodálkoztam a hatalmas raktérben, aztán fellifteztem arra a szintre, ahol a kajázda, a boltok, a kaszinók, a kocsmák, meg a WC volt (7 szintes volt a hajó.

Belül úgy nézett ki az egész, mint egy pláza Pesten. Volt egy étterem, ott volt üres hely az ablaknál, meg különben is „Drives section” volt a neve, úgyhogy odaültem. Persze én, kis tudatlan, úgy gondoltam, hogy aki 1400 km-ről jött, az már lehet „driver”. Először csodálkoztam, hogy minden ingyen van, úgyhogy kapásból benyomtam fél liter Toma narancslevet. Kb. fél 1-kor nyitott ki az étterem, kezdett a nép sorbaállni, én is így tettem. Láttam, hogy a sorbaállók valami cetlit fognak a kezükben, ebédjegy-féleséget. Néztem én is a sok papírt, amit kaptam a jegy megváltásakor, de nem volt köztük hasonló. Mikor sorra kerülök, kérdezem a kiszolgáló kiscsajt, hogy hol tudok fizetni? Azt mondja, itt sehol, mert ez a kamionosok étterme. Ők kapnak a beszálló kártya mellé ebédjegyet. A kiscsaj végignézett rajtam, szerintem azt hitte, a kopott kabát, a sáros bőrnadrág, meg a kócos haj és borosta alapján, hogy valami csöves vagyok vagy potyautas. Mélységes sajnálattal közölte, hogy a szomszéd étteremben tudok csak enni- pénzért. Tuti azt hitte, potyázni akarok. Na, néztem egy helyet a másik étteremben, közben elindultunk. Nyomozás az ebéd után felfüggesztve, nagy nehezen megtalálom a kijáratot az „erkélyre”. Az a látvány, ami elém tárult, egyszerűen leírhatatlanul gyönyörű volt. Felcaflattam a legmagasabb helyre, ahonnan utas csak nézelődhet, és csak néztem ki a fejemből. A kikötő egy nagyobb öbölben volt, onnan mentünk kifelé a nyílt tengerre. Az öböl bejáratánál strand volt, rengeteg embert láttam napernyőkkel, bikinis csajokkal, tisztára, mint a Baywatch-ban 🙂

Gyönyörű, napos idő volt, fújt a szél, én álltam a hajón, alattam a motor kikötözve, minden oké volt, kivéve a kajálást, úgyhogy visszamentem az étterembe. 49 svéd koronáért kaptam két etióp csirkecombot, egy kis krumplival, meg valami szósszal leöntve, 3 dl kólával – ez kb. 1200 Ft. Erős túlzás lett volna, hogy jól laktam, de legalább nem voltam éhes pár órán keresztül. Visszamentem a fedélzetre. Érdekes volt. Mikor a korlát mellett álltam, még a kabátot is felvettem, olyan hideg volt a tenger miatt, de ha pár lépéssel hátrébb mentem, megsültem a napon. Végül kerestem egy csendes helyet, levetettem a csizmát, alám terítettem a kabátot és elterültem a fal mellett, ahogy sokan mások, akiken látszott, hogy napok óta úton vannak. El is aludtam rögtön. Arra ébredtem kb. 4 körül, hogy rohadtul melegem van. A nap felőli kezem, arcom, nyakam meg is égett egy kicsit, de nem vészes. Sorra kapom az sms-eket: német hálózat, dán hálózat, svéd hálózat. A motorhoz nem lehet lemenni, csak érkezés előtt egy órával, úgyhogy kóválygok a hajón. Bármerre néztem, csak víz. Gyönyörű. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Csak álltam a korlát mellett és azt csináltam, amit utazás közben mindig: énekeltem. Aztán fogtam egy széket, leültem és csak nézelődtem. Megint bealudtam.

Legközelebb arra ébredtem, hogy éhes vagyok. Ekkor már 6 elmúlt, lementem az étterembe és próbáltam valami olcsóbb kaját összehozni. 37 koronáért (1000 Ft) Kaptam két kolbászkát, sült krumplit meg ásványvizet. Fogjuk rá… Lassan le lehetett menni a raktérbe, térképet cseréltem, pakolásztam egy kicsit, aztán gyorsan vissza az erkélyre, mert látni akartam, hogyan kötünk ki. Ystad városába kb. fél 8-kor érkeztünk meg. Az első párbeszédemből a „matrózzal” kiderült, hogy ez bizony Svédország!!!!! Odamentem hozzá, hogy jöhetek-e a motorral? Azt mondja, természetesen, és mutatja, merre menjek. 
Gyorsan hozom a gépet, a fószer megállítja az autókat, és int, hogy mehetek. A többiek részéről semmi türelmetlenkedés, semmi dudálás. Csak néztem… Ezért cserébe nem pofátlankodtam előre az útlevélkontrollnál 🙂 Nem is volt rá szükség, a sor gyorsan haladt.
Még kb. 450 km volt hátra az útból, nekivágtam hát. A svéd országúton 70 km/h a megengedett sebesség. Majdnem lepadlóztam, mikor a határon megláttam a sebességhatárokat jelző táblát, gondoltam, így sosem érek oda, főleg, hogy a svédek ezt be is tartják. Nagy megkönnyebbülés: a legtöbb helyen kint van a 90-es tábla, így tudom tartani a tempót.
Kicsit fura élmény volt, hogy Lengyelország után rögtön Svédország következett. Mintha egy másik világban tett volna partra a hajó. Ha Lengyelországban szétnéztem egy településen, vagy akár az országúton, az itthonihoz hasonló panoráma tárult elém. Ami nem meglepő, hiszen lengyel barátaink is – hozzánk hasonlóan – kaptak hideget, meleget a történelem során. A svéd képek ezután igen különösen hatottak: mindenhonnan nyugalom árad, rendezett, szép tanyák az út szélén, virágos utcák a városkákban, mosolygós pultos lányok a kutaknál.
Ahogy a svéd srác javasolta Lengyelországban, a tengerparton mentem. Szép, dimbes-dombos, kanyargós utakon vitt az utam, jó 50 km-en keresztül, aztán 400 km-en át autóút, autópálya és egyéb utak váltogatták egymást, úgyhogy 120-130-as tempóval tudtam haladni. Kezdett viszont hideg lenni. Egy út menti automata 12 fokot mutatott. Kicsit elbújtam a műszerfal mögé és gyönyörködtem a tájban, míg világos volt (éjfél körül lett tök sötét). A svéd utak nagyon biztonságosak és remekül ki vannak építve. Az autóút pl. azért nem autópálya, mert az egész aszfalt 3 sávos és kb. 2 km-enként változik: hol a jobb oldal kétsávos, hol a bal. Nagyon jó rajta közlekedni. Már sötét volt, amikor éjjel 1 óra előtt elhagytam Kalmart. Innen még 140 km-re volt Västervik. Ez az ország érdekes látvány éjszaka a „balkáni motorosnak”: az úton és a városokban egy lélek sincs. Ezt úgy kell érteni, hogy tényleg senki. Itt kezdődtek a legnagyobb izgalmak. Benzinkutat próbáltam keresni, mert utoljára a kikötőben tankoltam a 12,8 koronás benzinből (325 Ft!). Svédországban a benzinkutak azonban éjszaka zárva vannak. Tudsz viszont tankolni, de csak kártyával. A kútoszlop egybe van építve egy kis automatával. Örültem neki nagyon… Az első helyen, ahol megálltam, sikertelen volt a kísérlet, sajna nem tudok svédül. A további 5 kúton ugyanez a helyzet, végre találok egyet, ahol angol nyelvű az automata. Itt visszadobta a kártyát. Még kb. 100 km volt hátra, mikor tartalékra csavartam a csapot (a CB kb. 60 km-t tud még elmenni tartalék álláson). Ott motoroztam a svéd éjszakában egyedül, szomjas motorral, sehol egy lélek, és tudtam, ha nem csinálok valamit sürgősen, le fogok rohadni. Végre jött szembe egy autó. Van Isten! Utána fordultam és szó szerint üldözőbe vettem. Megállt. Egy nagyon rendes fószer szállt ki, elmondtam, mi a bajom. Először is váltott nekem pénzt, mert euróval itt nem sokra megyek. 20 euróért kapásból adott 200 svéd koronát! Aztán elmagyarázta, hol a legközelebbi éjjel-nappali Shell kút. 30 km-re volt, számításaim szerint pont 30 km-t tudok még elmenni a maradék benzinnel (de mi van, ha mégis többet eszik a motor és egyébként is…? – szó, mi szó, paráztam) Miután elindultam, elképzeltem ugyanezt a szituációt Magyarországon. Sokáig nem kellett gondolkoznom: ki a fene állna itthon meg egy motorosnak, aki utána fordult az éjszaka kellős közepén!? A nyelvtudásról, a pénzváltásról, meg a segítségnyújtásról meg inkább ne beszéljünk! Mire a kúthoz értem, 4 dl benzin maradt a tankban. A pultos srác azt mondta, semmi gond a kártyával, tökéletesen működött, úgyhogy valamit én cseszhettem el az automatáknál. (A turpiszság persze később kiderült: az én hitelkártyám nem „dombornyomásos”, ezért bizonyos szolgáltatások nem vehetők igénybe vele. Ezek szerint az automatás tankolás e szolgáltatások közé tartozik. Nyugaton mindenkinek „dombornyomásos” kártyája van, ezért a svédek értetlenül álltak a probléma előtt. De legalább ezt is megtudtam. 🙂
Västervikbe végül hajnali 3 után néhány perccel értem, már világos volt. Aznap 650 km-t motoroztam a 7 órás hajóút mellett. 
Kicsit több, mint 3 hetem volt rá, hogy felfedezzem a tengerparti kisvárost és környékét. Nem volt elég az idő…

Tengerparti város lévén igen jelentős a turistaforgalom. Azt mondták barátaim, a nyári szezonban kétszer annyi ember van ott, mint télen. Ami nem is csoda! Szebbnél szebb hajóútvonalak, gyönyörű, csendes üdülőterületek a rengeteg kis szigeten. Érkezésem után néhány nappal kezdődött Västervikben egy hatalmas nemzetközi motoros találkozó, melynek helyszíne egy külön kis sziget volt. Főleg a szomszédos országokból láttam résztvevőket, de sokan érkeztek távolabbról is. A helyi újság 6000 motorosról írt, akik ellátogattak a találkozóra. Velem senki sem készített riportot, úgyhogy 6001-en voltunk:) Szívesen töltöttem volna néhány napot a rendezvény helyszínén, de a magyar pénztárcához viszonyítva olyan árakkal találkoztam, hogy sajna ezt ki kellett hagynom, csak délutánonként látogattam le a motorosok közé (viszonyításképpen egy korsó sör 45 koronába, kb. 1200 forintba került). Sikerült viszont eljutnom egy világbajnoki salakmotor futamra, amely szintén Vastervikben került megrendezésre. Egész különleges élmény volt megfigyelni a magas fenyőfák között épült pályán a kempingszékeiket kinyitó, csempészett dán sört kortyoló svédeket, amint munka után kiülnek egy ilyen versenyre.

A visszautat már nem terveztem ilyen tartalmasra, de azért másik útvonalat választottam, kíváncsi voltam a sebességkorlátozás nélküli német sztrádákra. 
Augusztus 15-én, hétfőn éjjel, mire 1-et ütött a toronyóra, az utolsó gumipók is a helyére került. „Reggeli” és érzékeny búcsú után indultam el, kb. 7-8 fokban és ködben. A tengerpart helyett ezúttal a térképen „egyéb útként” jelölt utakat választottam, melyek kb. a legjobb minőségű magyar főutaknak feleltek meg. 150 km után elkezdett remegni alattam a motor. Természetesen nem ő fázott, hanem én akartam megfagyni, ezért akaratlanul is elkezdtem rázni a kormányt a vacogástól. Különös látvány lehetett kívülről, amikor egy hipermarket üres parkolójában a bevásárlókocsi-tároló bodegában gatyára vetkőztem, és még egy réteg meleg ruhát vettem magamra… Miután kivilágosodott, megálltam egy kúton valami meleg italra. Kártyával viszont csak a tankolást tudtam fizetni, mert a tea-automata apróval működött, én meg előzőleg már az összes készpénzemet euróra váltottam. A pultos srác tölt nekem egy csészével és idaadja. Kártyával kifizethetem? – kérdezem. Azt mondja: „Ne törődj vele! Saját fogyasztás!” Vacogva megittam. Különösebben nem vagyok oda a teáért, de ez nagyon jól esett! Svédek…
Reggel 7.30 körül érkeztem Trelleborg kikötőjébe. Ez még nagyobb kikötő, mint a lengyelországi, a hajó viszont a „Polonia”-hoz képest putri. A motort nem kötötték ki, emiatt kicsit ideges is voltam. Mire viszont mindenki beparkolt, nem sok hely maradt eldőlni, ez némiképp megnyugtatott, az előttem álló, svéd rendszámú, újnak látszó VFR pedig ugyanerre a sorsra ítéltetne, úgyhogy csak remélni tudtam a legjobbakat. A hajó 8 után nem sokkal hagyta el a kikötőt, a jegy szerint délben ér a németországi Sassnitz-ba. A fedélzeten szerény büfék és a busz utasterére emlékeztető szobák, amelyekben hármasával helyezkedtek el az ülések. Az igazat megvallva nem nagyon derítettem fel a kompot, mert alig álltam a lábamon a fáradtságtól. Csak bezuhantam egy nemdohányzó „buszba”. Innentől pár óráig nem tudtam magamról… Szerintem aludtam…
Mire magamhoz tértem, már megint mindenhol víz és víz. Gyönyörű látvány. Ismét ki a korláthoz, ott külön kilátók is ki voltak alakítva. Összefutottam a VFR gazdájával, beszélgetni kezdtünk. Kérdeztem, merre megy. Azt mondja; „nem tudja, van két hét szabadsága, és motorozni akar. Ma talán Lengyelország”. Érdekes megközelítés… Kikötés után így együtt indulunk, és egy darabig a svéd srác az útitársam.

A legelső német kútnál, ahol megálltam, nem működött a kártya. Itt találkoztam először a számomra nagyon unszinpatikus német modorral. Úgy nézett rám a hülyegyereknek öltözött, felzselézett hajú pultos, mint egy darab rongyra. Még jó, hogy volt nálam készpénz. Ebéd után tovább indulok a sztráda felé. 10 motorosból, aki szembe jött velem, jó, ha 3 visszaintett. Sok helyen megálltam még a pálya előtt, de az emberek közel sem olyan barátságosak, mint Svédországban. Ez persze csak az én tapasztalatom, ettől a többi német lehet kedves… 
A Berlin felé tartó autópályát elérve aztán haladósra veszem a figurát. Szép idő, három, négy sáv, kifogástalan út… Hátamat a csomagnak támasztom, csavarom a vas fülét és csak kapaszkodok. A Berlint kikerülő körgyűrűn már nagyobb a forgalom. A négysávos sztrádán a magam 140-es tempójával erősen a külső sávba szorulok. Álmodoztam mindig, milyen lehet száguldozni jó utakon anélkül, hogy drága fényképektől tartanék. Hát, itt az alkalom, úgyhogy nem tétováztam. Ha a sisak nem tapadt volna annyira az arcomhoz, fülig ért volna a szám, mikor a mutató az utolsó, 190 km / h-t jelző vonalkát is elhagyta. És volt, aki ilyen sebességnél is rám előzőtt a Mercivel… 
A német sztrádákon egyébként elég könnyű tájékozódni, többnyire elég jók a táblák, bár az északi részen volt némi kavarodás a régi, sárga alapon fekete betűkkel írott táblákkal. 
Este 9 körül értem le a német-cseh határhoz. Kezdett sötétedni, az út vizes volt, kezdődtek a kanyargós, dimbes-dombos tájak, és mindezek az aznap megtett 1000 km-rel együtt elég okot adtak arra, hogy szállást kezdjek keresni éjszakára. Kis hotelt találtam, még a német oldalon. Barátságos kiszolgálás, zárható garázs a motornak, igényes hely, önkiszolgáló reggelivel 28 euróért. A másnap reggeli ébredés nem volt túl kellemes. Egyrészt ugyanabban a pozícióban ébredtem, mint ahogy este lefeküdtem (kicsit fáradt lehettem), másrészt pedig iszonyatosan fájt a nyakam. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor a 125-ös ETZ után ráültem a CB-re, és a 75-ös tempót 100-110 váltotta fel. Ha van hátránya a német autópályán való száguldozásnak, akkor ez az. Délelőtt nyugodt pakolászás és bőséges reggeli után indulás tovább. Világosban azért jobban élveztem a szerpentineket. A völgyekben még megvolt a köd, helyenként rásütött a nap, ami gyönyörű látványt nyújtott. A határt gyorsan elértem. Még úgy 50 km-en keresztül élvezhettem az éles kanyarokat Csehország dombjai között. Ismét pálya, nem olyan jó minőségű, mint a német, de lehet rajta haladni. Az úti célom immáron Budapest, úgyhogy nem vagyok eleresztve idővel, ezért Prágából csak keveset látok, az viszont nagyon szép. Megérne rászánni egy külön napot. Prágától aztán megnyílnak az ég csatornái, így mire Brno környékén megállok ebédelni, már jelentős mértékben péppé áztam. Onnantól Pozsonyig ugyan szünetel az eső, de a sztráda nagyon ráz és nyomvályús. Mire Rajkához értem, esküdni mertem volna, hogy Európa összes esőfelhője fölém gyűlt össze, mert olyan vihar kerekedett hirtelen, mint a csuda! Észak-Európából szinte végig sztrádán jöttem anélkül, hogy matricát kellett volna vennem. A magyar határon megvettem az elsőt! Hazaértem! Hát még mikor 285 Ft-ért tankoltam a 95-öst (mikor elindultam, 260 körül volt)! 
Este 6 körül járt az idő, mikor az M0-s elágazáshoz értem, fél 8-kor már Kistarcsán tartottam élménybeszámolót a rokonoknál, csak másnap délután vettem az irányt hazafelé, Szegvár felé az M5-ösön.
4000 km-t motoroztam összesen. Igaz, kicsit féltem ekkora útnak egyedül nekivágni, de a gyönyörű, kalandoktól és izgalmaktól korántsem mentes túra során minden a legnagyobb rendben volt. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy eljuthattam erre a szép kirándulásra. Ajánlom az északi országok felkeresését mindenkinek, aki szeretne megismerni egy csodálatos, különleges kultúrát, és persze nagyot akar motorozni.

Dani Őrség-Bakony túrájának élménybeszámolója
a júliusi számunkban olvasható!

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

Hozzászólások
Hozzászólások betöltése

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató