Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Csak a szépre emlékezem…

0 275

Kérjük vedd figyelembe, hogy ez a bejegyzés már több mint egy évvel ezelőtt jelent meg.


„Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a múlt.”

(Babits)

Még 2006 nyár elején Szécsényiné Majzik Rozália és Lekrinszki Albert unokatestvéreim vetették fel egy őszi unokatestvér találkozó ötletét, amit Incike nővérem is támogatott. Akkor betegségek miatt el kellett halasztani. Szerencsére minden jóra fordult és kitűztük az új időpontot. 
Készültek a meghívók, jöttek a visszajelzések, megbeszéltük a helyét, a várható létszámot, a menüt, stb. A célunk közös volt: összejönni, beszélgetni, ismerkedni, emlékezni…

2006. november 26. délelőtt 10 óra.

Ragyogó, napsütéses időben várt bennünket a Castellum, a „várható létszámnak” megfelelően szépen, ízlésesen megterített asztalaival, a vezetőivel és a személyzettel.
Jöttek a helybeli és vidéki unokatestvérek párjukkal és családjukkal: az unokákkal, a déd-, ük- és szépunokákkal.
Nővérem már évekkel ezelőtt elkészítette a fényképekkel illusztrált családfát, a családi krónikát és most elhozta, hogy könnyebb legyen felfrissíteni azokat. A családfa törzse – az első generáció – nagyszüleim voltak: Katona Berényi György (1883-1921) és Muzsik Veronika (1868-1944). 
Hét gyermekük született: Piros néni – Ferenc bácsi – Mari néni – apám, Gyura bácsi – Kati (ő fiatalon meghalt) és Józsi bácsi. Néhány évvel ezelőtt az utolsó is meghalt. Elmentek valamennyien! Ők voltak a második generáció – a mi szüleink, akik átélték az első és második világháborút.
Beszélgetéseink során rengeteg régi emlék merült fel bennünk, amit gyerekként éltünk át. A nagy „összejárások”, beszélgetések, kártyázások, fosztókák, a disznótorok (öregségéig apám volt az egész családban a böllér) a közösen végzett munkák: aratás, cséplés. Sokszor előkerült a hegedű is és együtt nótáztak, mi gyerekek pedig játszottunk vagy hallgattuk őket. 
Mindenről lehetne külön-külön is írni, hiszen 60-70 évvel ezelőtt ez volt az „élet sava-borsa” és édessége is. TV ekkor még nem volt.
A hét gyermeknek húsz utóda lett. A harmadik generáció, az én korosztályom. Újra ágazott a családfa: Berényiekre, Tóthokra, Hegyire. István bácsiéknak: Vali, Magdi, Gizi, István; Ferenc bácsiéknak: Ilonka és Feri; Gyurának: Inci és Klári, Józsi bácsiéknak: Béla és Jóska. Piros néni gyermekei a Tóthok: Dezső, János, József, István, Piroska, Katalin, Ilona és Mihály. Mari néninek (Hegyiné) Manci (aki fiatalon meghalt) és Etelka nevű gyermeke született.
Mi az aktív életünket zömmel a huszadik század közepén éljük-éltük. Ki könnyebben, ki nehezebben. Összetartó nagycsaládban teltek gyermekéveink, fiatalságunk. Sűrűn összejártunk, figyelemmel kísértük egymás mindennapjait. Felnőttünk, családot alapítottunk, fészket raktunk, jöttek a gyerekek: az új generáció, a negyedik, a dédunokák: harmincan. Nevüket felsorolni is sok lenne! Teltek a munkás hétköznapok, dolgoztunk (akkor még volt elegendő munkahely), mindenki becsülettel tette a dolgát. Sajnos sokan elmentek már közülünk is. A húszból tízen maradtunk, és ebből csak öten tudtunk eljönni a találkozóra, a többit betegsége gátolta. 
Közben a negyedik generáció felcseperedett. A dédunokák már tanulhattak – ha akartak – valamennyien szakmát szereztek, közép- és felsőfokú iskolákba jártak. Aztán munkába álltak: ki itt – ki ott. Beálltak ők is a „taposómalomba” a körforgásba. Ők most az „aktívak”, a középkorúak, akiknek az a legfőbb gondja, hogy gyermekeik, unokáik életét segítsék, megkönnyítsék. De a rohanó hétköznapok nemcsak „területileg” távolították el őket egymástól, érzelmileg is fellazult. Az élet hozta így magával. Ők már nem tudták úgy figyelemmel kísérni egymás életének alakulását, mint mi, hiszen legtöbbször csak a lakodalmakon – és sajnos – a temetéseken találkoztak, ahol kevés szó esik. 
Ezért is szorgalmazták ők is az idősebbek ötletét – ezt a találkozót -, hogy utódaikkal megismertessék valamennyien egymást, mert a családfának ez az ága a leggazdagabb: az ükunokáké, negyvenheten vannak. Ők az én korosztályomnak már az unokái. Az ötödik generáció. Legtöbbjük még gyermek, vagy fiatal „életkezdő”. Őket volt legnehezebb elhozni”, mert ők már a „mában” élnek, más irányú az elfoglaltságuk, a programjuk.
De jött a szülőkkel, nagyszülőkkel a legfiatalabb generáció – a hatodik – a szépunokák! Huszonnyolcan vannak.
Igen bensőséges, családias hangulat alakult ki ebben a vegyeskorú, de együtt örülő rokoni társaságban. A legidősebb hetvenhárom, a legfiatalabb alig fél éves volt. Az egymásra találás öröme, a szeretet hatotta át az egész napot. Beszélgetés közben sok mindenről szó esett, a fényképek kézről-kézre jártak, felkerültek a családfára a lemaradt és a legújabb adatok is. Kattogtak a fényképezőgépek, villogtak a vakuk, eljött az ebéd ideje is, s mi alig bírtuk abbahagyni a „mesélést”. Himnusz helyett azt énekeltük el … szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs…
Felkerültek az asztalra a helyi specialitású Castellum-tálak, a pörköltek, a görög saláták – kinek-kinek igénye szerint, és jó étvággyal el is fogyasztottuk azokat.
Azon dilemmáztunk, mi lesz a következő (nemzedékünk) generációnk neve, mi jön a szépunoka után? Szép-szépunoka?! Mit írunk majd a családfa új hajtásaihoz?! Mert van a szépunokák között, aki folytatni akarja a hagyományt, a krónikát.
Hat generáció! Az első kettő már kihalt, de emlékük szívünkben él. Az unokák sora megfogyott, de a negyedik, ötödik, hatodik generációból sok itt volt. Övék a jelen és a jövő!
Összejöttünk volna száznál többen, de örültünk, hogy felénél többen eljöttünk, együtt voltunk. Jó volt megállni, örülni egymás örömeinek, meghallgatni egymás gondjait, megosztva ezzel a terheket.
Mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól Attila fiamnak sikerült bennünket „összetömöríteni” egy „nagycsaládi” fotóra, hogy fennmaradjon ennek a szép napnak tárgyi emléke is. A közeli viszontlátás reményében búcsúztunk el egymástól. Hisszük, hogy nemcsak fogy, de szaporodni is fog „nagycsaládunk”. Mindig lesznek, akik megőrzik elődeik emlékét, és tovább adják utódaiknak.
Ezek a gondolatok adták kezembe a tollat, hogy megörökítsem ennek a felejthetetlen napnak eseményeit, hangulatát a bennünk felmerült gondolatokat, emlékeket.
A tiszteleten, szereteten, összetartáson, megbecsülésen, az emlékek ápolásán túl Petőfi szavai is eszembe jutottak: „Akitől nincs messze az élet határa, nem előre szeret nézni, hanem hátra.”

(Fotó: Vígh Attila)
(Fotó: Vígh Attila)
(Fotó: Vígh Attila)
(Fotó: Vígh Attila)

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

Hozzászólások
Hozzászólások betöltése

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató