Lowcallbus: Októberi sirató
Októberi siratót suttog a föld,
Az élettelen, párás reggelek.
Lehullt esőből szürke fátylat ölt
A táj, valamit eltemet.
Az árokban tegnapi tócsa pihen
Kihűlt arcába sűrű ráncot vés
Az ősz keserves sóhaja, s élettelen,
Fakó füveken fut át a reszketés.
Egy régi kerítés vizes léceiből
Hintát ácsolt az idő és a szél,
Míg a gyámoltalan, barna szögekből
Semmivé mállott az acél.
Becsapott levelek fekszenek a járdán
Testükön a reggeli, kemény fagy szalad.
S várják… megtiporva, sárgán,
Visszazuhanni a messzi ágakat.
Mindig érlelődik odakinn valami,
S tudom, gyümölcseibe egyszer beleroskad az élet.
Már annyi mindenen nem tudok nevetni.
Komolyodom. Egyre több gondot megértek.
Gyermek voltam, ajkamon csücsült az élet.
Le kellett nyelni, eméssze keserű gyomor.
A vágyak egyenruhára tűzött ócska fémek,
Nem lettem, csak színesre pingált nyomor.
Hideg a szobám. Gyűrött paplanom
Csak testem melegével fűti testemet.
Nézem a cseppeket a párás ablakon,
Gyermek arcáról gördülő könnyeket.
Az óra, ki tudja hányszor kattant,
Hogy elhagyja a percet, s körében maradt.
Én hiába akarom néhány elpattant
Emlékből kirakni a széfoszló nyarat.
Csak fekszem, mint rozsdás vasdarab a vízben;
Érzem, hogy túl nehéz vagyok.
Sajnálom, hogy az ember ilyen tehetetlen…
Felkelnék, égek, úgy érzem, nem tudok.
Az leszek tán, amivé tenni akar az élet…
Bánt ez az átkozott gyengeség,
S hogy hiába félek,
A félelem semmire nem elég!
Üres a világ. Merev minden darabja,
S ha meglökik, megrezzen talán,
Mint hideg pohár aljához tapadva
A tegnap esti ízetlen teám…
……Süket vagyok, akár az ösztön.
Kell Valaki, hogy mondja,
Hogy ember legyek eztán a földön,
Ne féljek, mert van rám gondja!
