Június első vasárnapja: Pedagógus Nap
Az ünnep tiszteletére szemezgettünk A tanító öröksége című kötetből, melyet Vértes Judit szerkesztett édesapja Vértes Imre tanító naplójából.
A kinevezés
Tekintetességedet 1935. október 1-i hatállyal kinevezem állami helyettes tanítóvá …
Nagy szó volt ez négyévi állástalanság után – igen, igen nagy szó. A kinevezés Hóman Bálint kultuszminiszter aláírásával – Szegvár-Tételhátra szólt. De ez sem ment ám simán! Egy egész „kis” kitérő után érkeztünk csak meg Szegvárra.
Bizony erősebben dobogott a szívem a rendesnél, amikor megláttam az álmosan nyújtózkodó Alföldet, és a szerény vagyonunkkal megrakott szekérrel bedöcögtünk a központi iskola udvarába. A főépület előtt apró gyerekek álltak mezítláb, díszmagyarban. Kezükben virág. Egy idősebb férfi, – kalapját izgatott örömmel szorongatva – szólt is hozzám:
– Kapuk és szívek nyíltak.
A falu várta a tanítót.
Először is megkerestem Schmidt Miklóst, a központi iskola és a környező tanyasi iskolák vezetőjét. Az első zuhanyt tőle kaptam: nem Tételhát az enyém. Igaz ugyan, hogy a kinevezésem oda szól… az egy nagyon szép új iskola, egy hold földdel, tanítói lakással … szóval, Klebelsberg iskola. Oda Késő Vincét helyezték Zsigerhátról, engem „áttettek” Derekegyházára – mondta Schmidt igazgató egy szuszra. Ők így szokták ezt, megoldani helyileg: a régieket mindig közelebb teszik Szegvárhoz, az újabbakat messzebb, a tanyákra.
– Meg azután ez a Késő Vince családos is… egy éves kisfia van… – fűzte tovább a magyarázó szálat.
De hiszen én is családos vagyok! Majdnem két hónapos a kis Szilveszter – gondoltam némi keserűséggel. Amúgy Schmidt igazgatótól – a későbbiekben csak segítséget, bátorítást és elismerést kaptam.
Menetrend „kőbe vésve”
Egy gyermekem sem hiányzott soha. Ilyen a tanya. Ilyen volt az iskola becsülete. Előfordult, hogy aki közelebb lakott – különösen esőben, hóban – háton vagy ölben hozták el. Ha nagyon nagy „tappancsos-cuppogós” sár keserített bennünket, akkor kukoricakévékkel felraktuk az utat – ameddig csak lehetett. Ha meg túl keményre, göcsörtösre merevedett a szikes kocsiút – végigment rajta cement vagy vas úthengerével valaki, utána boronával elegyengetett, és máris jöhetett az autó. Persze csak Schmidt igazgatónak volt „járgánya”, a tanítónak csak kerékpárja meg kölcsönlova.
Mindenre gondoltunk: kézimunka órán készítettünk egy ártalmatlan fakést, az mindnek készenlétben állt a csizma szárába dugva. Ezzel kint levakarták a sarat, lemosták a csizmát és szép tisztán léptek be a tanterembe. Télen meg – főként messzebbről – felváltva szállították kocsival vagy lovas szánnal őket.
A sorakozást és az ültetést Gajda Tamás intézte, aki nádpálca helyett a „jobb kezem” volt – ahogy az első napon megegyeztünk. A komoly, okos Gajda Tamás! Aki a nagy szegénységben minden házi és házkörüli munkában segédkezett édesanyjának, aki vékonyka, beteges teremtés volt. Bevásárolt, súrolt, kenyeret dagasztott, sarat tapasztott, ellátta az állatokat… és emellett az egyik legjobb tanulóm lett.
– Felállni, sorakozó kettesével, nagyság szerint! – mondta jobb kezem katonásan, minden áldott nap.
Baloldalon a lányok, jobb oldalon, az ablak felöl a fiúk ültek, osztályok és csoportok szerint.
Nos, tanya ide, tanya oda – nem volt főtantárgy és melléktantárgy. Minden tudományágazat főtantárggyá lépett elő. Kineveztem őket számtanból a tornáig, hit- és erkölcstantól a beszéd- és értelem gyakorlatig. Egyenrangúsítottam őket. Így aztán a tantárgyak jól érezték magukat, a gyerekek is, én is közöttük. Talán csak az ének volt kivétel, az valahogy melléktantárgy lehetett elődömnél. A sok jó hangú gyerek nem tudta együtt énekelni a Himnuszt. Pedig a falon ott lógott – figyelmeztetőül – a Himnusz tábla. Szigorúan elhatároztam, megtanuljuk énekelni, több szólamban – még prózában is. Úgy is lett.
A táblára felírt egész napos pontos menetrend szerint kezdődhetett a komoly munka: félóra első osztály, félóra a második, és így tovább. A többiek feladata addig csendes foglalkozás, írásgyakorlás, térképmásolás, rajzolás, olvasásgyakorlás stb.
Így ment ez délig, tizenkettőtől kettőig ebédszünetet tartottunk. A déli menü abból állt, amit magukkal hoztak a gyerekek. Micsoda finom falatnak számított a hajnalra kisült öklömnyi cipócska és a jó nagy karéj kenyér kockacukorral. A héjában főtt krumpli meg melegítette a hidegtől elgémberedett tenyereket. És egyáltalán nem zavart senkit, ha vastagon fokhagyma-kolbászos-illatú lett a levegő. Arra mindenki nagyon vigyázott, hogy a pad nehogy zsíros legyen, mert azon – ebéd után kettőtől négyig még folytatódott a tanítás. A nap vége felé, amikor már sötétedni kezdett, több szólamban énekeltünk. De nagy gyönyörűség volt! Vagy az egyszeregyet mondtuk kórusban. Soha nem untuk. Tudom, lehet mellette is, ellene is érvelni. Egy biztos, ment a kis egyszeregy is meg a nagy is, mint a vízfolyás.