Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Ugratta lovát Szegváron Rózsa Sándor?

0 544

Kérjük vedd figyelembe, hogy ez a bejegyzés már több mint egy évvel ezelőtt jelent meg.


„Rózsa Sándor az én nevem,
ösmerős is minden helyen,
Csongrád megye a lakásom,
hatvan betyár a pajtásom.”

alföldi népdal

Erre a kérdésre is választ kaptunk Szentesi Zöldi László újságírótól a szentesi Ifjúsági Házban rendezett előadáson. Aki ellátogatott ide, megtudhatta a betyárok királyának életét, „munkásságát”. 
S vajon tényleg ugratta-e lovát a Kurcán keresztül Rózsa Sándor, s létezik-e titkos alagútrendszer a kastély „alatt”, raboskodott-e Szegváron? – Nagy valószínűséggel nem. – Tudtuk meg Szentesi Zöldi Lászlótól. „Találkozunk különböző vándortörténetekkel, de nincs olyan dokumentum ami ezt alátámasztaná. Az is valószínű, hogy a szegvári börtönben sem raboskodott. A szegvári várbörtön az valóban börtön volt, és az 1830-as években 300-400 fogoly volt ott. Ami a valóságot illeti, nincs olyan dokumentum, ami alátámasztaná, hogy Rózsa Sándor egy percet is ott töltött volna. Amit biztosan tudunk, hogy ha töltött is, akkor is csak fiatal korában képzelhető el, mert 1848-49-től már mindent tudunk róla. Ha volt is fogva, akkor is valószínűbb, hogy Szegeden tartották fogva. Az a bizonyos történt, hogy még egyet kérhet Rózsa Sándor, körbelovagol, és akkor a harmadik ostorütésre kiugrik… Ha megállunk a Kurcával szemben, akkor látjuk, hogy ezt maximum egy szárnyas ló tudná átugrani, s ez valószínű, hogy Rózsa Sándor korában is így lehetett…”
Az írónak nemrég jelent meg Rózsa Sándor – Legenda és valóság című könyvének második kiadása. Keressék a könyvesboltokban, kitűnő olvasmány!

A Rózsa Sándor – Legenda és valóság című könyv borítója
3 photos

Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét
(részlet)

A szegvári bál

A vármegyeháza úgy ki volt világítva, mintha fáklya égne, valami óriási, valami roppant csoda a pusztai éjszakában.
Hogy a fákon még a rügy sem fakad, a puszta ágakon át tud szüremkedni a fény, és az messze ellátszik a síkon.
Mindenkinek saját tetszésére bízzuk, képzeljen magának egy nagy termet. A vármegyeház nagy üléstermét, galériával, emeletesen, magasan. Teletűzdelve az egész girlandokkal és papírláncokkal, csudálatos szépen. Még szikrázó fehér csillagok is reszketnek a girlandok és lombok között, s hogy ég a rengeteg gyertyaszál, mert csak gyertyát, kitűzésre, egy egész bécsi mázsa gyertyát raktak fel a teremben magában s még mennyit a folyosókon és a kisebb termekben és szobákban.
Most képzeljen ki-ki, akinek van képzelete, sok-sok hegedűt, trombitát, fagottokat és nagybőgőket, de nagyon sokat, s hogy az a hangszer valamennyi egyszerre hangot ád, síró, sikító és visító meg dörömböző hangokat, hogy a méteres vastag falak verik, visszhangozzák, de meg nem repedeznek tőlük. Dehogy is repednek. Ha a kurta nemesek vivát-ordításától soha meg nem repedtek, a táncvigalomnak ettől az orkánjától csak még jobban megkeményednek. Mert a vármegyeház ebben a vármegyében nem a nagyvárosokban van, nem Szegeden, Vásárhelyen vagy legalábbis Szentesen, hanem ebben a kis faluban, Szegváron, hogy ott legyen kéznél a grófnak, a vármegye örökös főispánjának, hogy őexcellenciájának ne kelljen a megyegyűlés miatt inkommodálnia magát. Őexcellenciája őse adományozta az öreg, hatalmas kastélyt a vármegyének megyeháza céljaira, mikor a szomszéd birtokon elkészült az új rezidenciája. Hát ezt a régi házat tölti meg a sok-sok muzsika, tetőtől-talpig, a padlástól a pincéig, de legjobban a művésziesen feldíszített hatalmas táncteremben, a vármegye közgyűlési szálájában.
És tessék most már elképzelni a ragyogó, fényes éjszakában, de mindig csak a teremben és annak belső környékén egy igen nagy csomó szaladó embert, fehér ruhákat, piros ruhákat, kék ruhákat, tornyos coiffure-öket, bokrétákat, fejkötőket, pártákat s irtózatos, strucctojás-kiköltő meleget és gavallérokat, kikeményített, kivasalt, elegáns gavallérokat, ásítókat és unatkozókat és öklendezőket.
Csatamező a bálterem, kard a hegedűvonó, népszabadság, az óriási franç aise nyitánya.
„Február 15-én érkeztünk Párizsba. Az itt eláradó fényözönről soha fogalmam sem volt. Szinte elbódított, elkápráztatott, az ember egész más világban képzeli magát.”
A főispán szobájában hárman voltak együtt. A főispán és két fiatalember. A fiatalurak közül egyik negyvenkét kilós vékony, magas ifjú volt, szőke és fehér arcú, aki a legelegánsabban volt öltözve magyar ruhában. Hihetetlen vékony lábait selyemnadrág és bojtos arany szattyánbőr csizma, derekát atlaszmellény és vállát panyókára vetett szűr díszítette. A szűr fehér volt, színes virágokkal hihetetlen sűrűn s igazán művészi módon volt telehímezve, s csatján aranyfény csillogott. Kalapja le volt téve mellé, és azon fehér árvalányhaj-bokréta.
A másik fiatalember szerény, alig zsinóros magyar ruhában volt, ez a főispán személyi titkára, ismeretlen fiatalember, aki azonban úgy meg tudta nyerni a nagyúr bizalmát, hogy ezt a levelet is vele olvastatta fel. A levelet a báró hozta, már az a fiatalúr, akit elébb leírtunk, a szűrös, selyembe magyarult, csodálatos pici szájú gavallér. „Der liberale Baron, Fritz.”
A párizsi levelet István főherceg küldte Pozsonyból. Frici báró vállalkozott a futári szerepre. A főherceg személyesen ígérkezett a főispán neve napjára. Kázmér napra, a rendezendő megyebálra, de a közbejött események, mint a Párizsból érkezett külön kurír hozta levél igazolja, megakadályozták.
Február 15-én érkeztünk Párizsba. Az itt eláradó fényözönről soha fogalmam sem volt. Szinte elbódított, kápráztatott, az ember egész más világban érzi magát.
Még ekkor csendesség volt, a rendes párizsi életet csendesnek lehetett nevezni. Szállongott ugyan némi híre, hogy egy hét múlva miniszterváltozás fog lenni, de egész febr. 21-ig nem látszottak a forradalomra előkészületek. Ekkor csoportosulni kezdett a nép, másnap déltájon több mint kétszázezer ember hemzsegett a boulevardon. – „Á bas Guisot!” ordítva. Délután nyolcvanezer katonaság lepte meg Párizst, három óra körül ágyúkkal lövették a tömeget, mely még ekkor fegyvertelen volt. Este az egész várost kivilágították. Éjfélkor megkondultak a vészharangok. A Notre-Dame-i Szent Mária-harang bömbölve tölté be mennydörgő, lázadó hangjával a környéket. A város minden utcái torlaszokkal zárattak el. A boulevard-okon minden fát levágtak, a köveket felszedték, a felforgatott omnibuszokból utcai sáncokat készítettek. Nyolcvanötezer polgár állott ki fegyveresen a katonai erő ellen, melynek nagy része rögtön áttért a felkelőkhöz, később valamennyi letette az esküt a köztársaságnak. Febr. 23., 24. Folytonos harangzúgás, ágyúropogás, fellázadt tömegek csataordítása, véres küzdelem. A magát megadni nem akaró Municipal Garde kiveretett a városból, mindenki kiáltott: “Éljen a köztársaság!” A legmerészebbek mindenütt a tanulók és a betűszedők voltak. Végre a Tuilleries-re rontott a nép; a király, kertje hátsó ajtaján egyedül futva szökött meg. Guisot is, aki Londonban már meg is halt. A királylakból a trón a Bastille piacra hurcoltatott és megégettetett.
A Palais Royalban minden bútor, mely a királyi családé volt, szétromboltaték. A köztársaság kimondaték, héttagú ideiglenes kormány, köztük egy betűszedő is. A királyi lakból rokkantak kórháza lőn. Az orléans-i herceg szobrából a frissen elesettek emlékoszlopa. Akik megsebesültek, holtig járó nyugdíjat nyerendnek. A holtak családja az állam költségén fog tartatni.
A tiszteket a közlegénység választja, tisztnek és közlegénynek fizetése egyenlő.
A kegyelmes főispán őexcellenciája izgalmában az egész felolvasás alatt azzal volt elfoglalva, hogy hattyútollszárból vágott vájóval a fülét kitisztítsa. A legnagyobb gonddal végezte ezt. Ahányszor sarat szedett ki, azt mindig gondosan megnézte, s a legfinomabb batiszt zsebkendőbe törölte.
Evvel csakugyan úgy le tudta foglalni magát, hogy folyton elveszítette a felolvasás fonalát. Állandóan újra olvastatott passzusokat, mintha az külön örömet szerzett volna neki.
– Onnan, hogy mennydörgő…
A fiatalembernek vissza kellett mennie, s nem könnyen lelte meg azt a szót, hogy mennydörgő… „hangjával… a környéket. A város minden utcái torlaszokkal zárattak el…”
A fiatalember hangja remegett. Rá, mint kisnemes család idealista gyermekére, véghetetlen hatást gyakoroltak a szavak. Fel sem mert pillantani a levélből, mintha azonnal lángba borulna körülötte is az egész világ… S mikor befejezte, a főispán úr is körülbelül befejezte a fülásást.
– Azért nyargaltam le Pozsonyból Pestre hajóval egy nap, Pestről ide ismét egy nap. Három nap alatt megjelentem előtted, drága Kázmér bátyám, hogy ezt a levelet elhozzam, s ezzel nagybecsű jóakaratodat megnyerjem s a Fenségnek kegyét keressem.
– Te kedves – mondta a nagyúr. – Megint a mennydörgőtől. Na. Hamar.
S a fiatal titkár újra kezdte olvasni a levelet a mennydörgőtől végig.
Akkor a főispán intett, és a fiatalember letette a levelet a hatkarú gyertyatartó alá, és azonnal eltávozott.
– Nem fog… izé… járni a szája? – mondta a fiatal báró. Utánanézve a távozó titkárnak.
– Ez? Hat darabba vágatná előbb magát, mint egy szót kiadjon! – mondta a főispán gőggel. Akkor fidélis kedvességgel nézett a nagyon fáradt fiatalemberre. – No ez derék, kedvesem, hogy vetted magadnak a fáradságot, s személyesen elhoztad a Fenség kedvéért ezt a levelet. De néhány hétig nem is eresztelek el.
– Pardon, Kázmér bátyám. Nekem két nap múlva ismét Pozsonyban kell lennem.
– Az kicsit hamar lesz.
– Igaz, hamar. Lefelé könnyebben jön az ember a hajón, mint fel, de 15-re minden körülmények közt fenn kell legyek. Annyira mozgalmasak a napok, hogy március 15-re ott kívánok lenni a forrásnál. S nem is tartom lehetetlennek. Kis lovaimban nagyon bízom. Debreceni csiszároktól vettem száznyolcvan forintért a kettőt, egyik a Fecske, másik a Pille. Mindkettő nevének megfelelően repül. Én ezen a két lovon már baj nélkül megjártam Aszódról Nagyváradot, Kolozsvárt, Brassót, Dévát, Aradot, Tiszaföldvárt, Szolnokot s hazatérőben ismét Aszódot… No, valami nagy lóhajtási művészettel nem dicsekedem, olyan virtusokat megtenni nem tudtam még, mint gróf Szapáry Feri, aki Abonyból a Torontál megyében levő Rácszentpéterre egy itatásra hajtott le Babér és Deli nevű két félvér lován. Vagy gróf Nimsch őrnagy, aki két hatszáz forinton megvásárolt magyar lovon jókor reggel indulván Hódmezővásárhelyről, egyhuzamban behajtott Pestre, huszonnégy mérföld, itt megebédelvén, ezer forintnyi fogadást ajánlott gróf Csekonics Jánosnak és Snitter kapitánynak, hogy következő napon ugyanazokkal a lovakkal visszahajt ismét, megállapodás nélkül Vásárhelyre.
A főispán nyitott ajakkal hallgatta a beszédet s élénken kiáltott fel:
– No és megnyerte?
– A kínált fogadás nem lőn elfogadva.
A főispán hangosan nevetett, s vígan beszélgettek tovább, mert neki is remek esetei voltak kéznél, felséges hajtásokról.
Ezalatt kint a nagy szálában a derék hangászkar, a fiatal Patikárius Ferkó, az öreg Boka veje, akit huszonnégy tagú bandájával Pestről hozatott le a báli vezetőkar, frisset rántott a daliák lába alá.
Egyet csapott markába mindenik gavallér, és karján termett a lány. Mintha ifjú rózsa futna fel a cser törzsére, olyszerű volt gyönyörű leánykáinknak könnyed lebegése a díszruhás vitézek karjain. Három a tánc! – rivalgatta az öröm és tovább perdültek a párok. Jobbra-balra, mártogatva… El-elváltak egymástól, és mintha percnyi elválásukat is megbánták volna, tízszeres tűzzel újra ölelkeztek.
S kik voltak jelen a táncvigalomban? Jelen volt az alsó és felső kör. Versengés csak abból állott, hogy ki öltözik magyarosabban. A megye lakosságának minden osztálya képviselve volt itt. Ki is akarta volna vagy merte volna visszautasítani ezt a hallatlan megtisztelő felhívást, hogy főispán névnapján, Kázmér napján tartott böjti megyebálon, mely most a nemzeti lelkesség jegyében rendeztetett, meg ne jelenjen. A szegvári híres kastély vonzereje az egész országra kiterjedt. A Dunántúlról éppen úgy jöttek hazafiak, mint a felvidéki hegyek bércei közül. És nemcsak főurak, hanem közbirtokosok és közérdemekben kiválóak, ha egyszerű nemzetből származtak is. Az összesimulás legszebb harmóniájában, ahogy a kor nyelvén mondani kell, hogy egy éjre legalább az egyenlőség földi mennyországává avattassék a bál, oly fesztelenül értekeztek.
Ezüstgombos menték, bóbitás ezüstcsipkés főkötők, aranysujtásos vállfűzők, rövid, dagadó selyemujjakkal tarka vegyülésben hullámzottak keresztülfonva a nemzetiszínű-hármasszínű pántlikával. Mindez gyönyörrel tölté el a már nemzeti reményeikben meghanyatlott kebleket.
Mert a napok teljesek politikai feszítéssel.
Az úrbérmegváltás forog a szőnyegen. Mindenki tudja, hogy Batthyány Lajos a zempléni fiskálist mért választotta meg Pest megyei követnek. Azért, hogy a kígyónak kihúzza a fogát. És valóban, azóta nincs másról szó, mint hogy az úrbéres parasztok teljes áron megválthassák telkeiket, ami számukra egyenlő a szabadsággal, s régi uraik számára a friss pénzt jelenti, ami jobb, mint az üres föld, a lelketlen robot és a rohadt dézsma.
Folyt tehát a vigadás. A vén természet kialudta magát, és az ébredező hajnal rózsaszín pillákkal nézett be a táncterem ablakán, és mind egy szálig mindeneket ébren talált s oly képben, hogy egy ifjú az egész közösség érzelmét fejezte ki, amint imádottjává vált táncosnője előtt így rebegett:
– E táncvigalom emlékezete szívem húrjain visszhangzand.
Ebben a pillanatban mindennél borzasztóbb dolog történt.
Mintegy boszorkányi jelenés, mintha az ördögök rendezték volna, egy pillanatban a közgyűlési teremnek minden ajtajánál sikoltás és tolongás támadt, s amint a zaj csökkent, szűrös és gubás betyárok tömege tódult be, és egy sztentori hang káromkodva kiáltotta el magát:
– Héj az atyaistenit, valahun egy van köztetök, urak! Hát jólesik mulatni, mikor műnk éhössen fagyunk el a sötét éccakában!
A védtelen és fegyvertelen társaság a középre tolongott, mint a megijesztett nyáj, és megsápadva bámult a támadókra.
A karzatokon is szűrös és halinás betyárok fekete tömege állott már felvont puskákkal, s a fegyvereket rájuk szegezték.
És senkinek fogalma, sejtelme, álma sem volt, hogy e percekben mi folyt Bécsben. Hogy Metternichnek vége.
– Ölég vóna a vármegye minden kunyhójába az a sok gyertya, ami itt van, de minekünk még a forgács se világít!
– Ótsátok ki a gyertyát. Sütétbe is löhet mulatni. Tűz!
Erre sortűz volt és a csillárok a mennyezetről sorra lehullottak, és a fiatal uraknak volt dolguk, hogy a sikoltozó mezítelen vállakat megmentsék a rájuk esőző lángoktól és szikráktól.
Senki sem tudta, mi lesz. Azt hitték, most itt a világ vége.
A rablók nagyon sokan lehettek. Kint is csönd volt. Néma csönd. A jelenlevő pandúrok és más védelmi vármegyei őrszemélyzet nagyon csekély volt. Ki gondolta volna, hogy ezredet kell erre a megyei bálra berendelni.
– Csönd! – kiáltotta újra az a hang. – Nem köll félni, nagyságos urak. Nem azé gyüttünk, hogy az uraktúl elszödjük pénzüket mög a kincsüket.
Erre egy kis csend lett.
– Akkor mért? – nézett fel mindenki.
– Azé gyüttünk, hogy mögmondjuk kendtöknek, hogy amé mög nem hítták Rúzsa Sándort, azé Rúzsa Sándor mög tuggya kentöknek mondani a véleményit.
A lélegzeteket meg lehetett hallani.
– Annakfölötte az urak kötelesek lösznek ellátni a szegényököt. Kentök úgyis régön dőzsölnek. A morzsákbúl hadd jusson a szögénységnek is.
– Úgy van a! – zúgtak rá a betyárok. Viharos zúgás és fenyegető bömbölés tört ki. Mintha azok nem is alkalmazottak volnának, hanem pártgyűlésen lennének. Ki hallott olyat, hogy a szónok beszédébe beleszóljon a kirendelt katonaság. Ezek a betyárok nem a vezér katonái, hanem meghívott szavazók?
– Tuggyák mög kentök, hogy a szögény embör főd nékün sömmit se ér. Mi a szabadság, ha nincsen főd? A fődeket mán ezután úgy fogjuk mögosztani, hogy eddig az urak vöttek kilencedöt, ennekután a fődnek egy kilencede marad az uraknak!
– Úgy igaz! Úgy van, úgy! – és mennydörgő tombolás.
– E most csak egy kis intelöm vót! De ha mög nem lösz az igazság, elgyüvünk a fustéllyal!…
– El ám, de el. El biza! – kiabálták a mocskos betyárok.
– Tarcsák mög az urak a kincsüket, nekünk nem köll, csak a főd mög a fődbeli szörzék. Vögyék szívükre az urak, osztán úgy lögyön! Lűjjetök!
Erre még egyet lőttek valamennyien: a pokoli riasztás iszonyúan verte a vármegyeháza ősi falait.
Mire a lőporfüst eloszlott, a betyárok egy pillanat alatt eltűntek.
Még azt is elfelejtették, hogy betyárszokás szerint megmondják, hogy ennyi meg ennyi ideig senki el ne mozduljon a helyéről?… De nem, most jut eszébe a szónoknak s kint harsogja:
– Aki pedig egy fertály óráig egy helyiből mögmoccan, az halálfia lészön!
Erre az egész kastély és udvara oly néma maradt, mintha egyszerre kriptává változott volna, és halottá lett volna minden élő. A főúri társaság, a táncosok és táncosnők félájultan vártak. Még valami retteneteset vártak. Nem hitték, hogy ennyi az egész. Semmi sem maradt a rémes jelenésből, csak az ázott gubaszag. Mint az ördög után a kénkőszag.
A megdermedt társaság dobogó szívvel és elalélt kebellel ocsúdott a lázálomból. Mintha csakugyan láz lett volna.
Ott állottak a pokoli setétségben, és a kinyitott ajtókon hideg áramlott be, és senki se merte az ajtókat bezárni, mert rettegtek, s nem hitték, hogy ennyivel el van intézve az egész.
Még csak most várták az igazi szörnyűségeket. Önkéntelenül is azt hitték, hogy ez az egész csak introdukció a zsiványi cselekedethez, s már oldották le gondolatban a láncokat és ékszereket magukról. Mert az ember mindent odaad az egy hitvány kis életéért.
De nem jött semmi. Lassanként a hajdúk és pandúrok kijózanodtak az ijedtségből, s hogy vették észre a betyárok eltűnését, ők is emberekké váltak.
Kint hajnal volt, és már nem is lett szükség a fáklyákra és gyertyákra; a derengő világosságban mindenki kezdte felismerni egymást. És mindenki olyan sápadt volt, mintha csupa halálfélelem festékjében mártogatták volna őket.
Világítószerszámok is kerültek a szomszédos helyiségekből, mert a betyárok kizárólag csak a nagytermet rohamozták meg.
Most aztán megindult a vita is. Mindenki most lett hős, és szidta a betyárokat és szidta a népet, mely tűri, hogy a betyárság ennyire elhatalmasodjék és elszemtelenedjék.
Komoly férfiak jelentették ki, hogy ez az utolsó. A betyárok nagyon rosszat tettek a felszabadítást követelő népnek, mert ha ennek híre megy, senki sem fog értük egy hangot sem merni vállalni, mert különben elsöpörné a nemzeti felháborodás az ilyen ostobát és nemzetárulót, aki ezek után a nép javáért valaha is szót emeljen.
De már hordták az inasok körül a friss forró puncsot, ami igazán nagyon jót tett a felzaklatott idegeknek.
Lassan már úgy érezték, mintha az egész valami farsangi tréfa lett volna, és voltak, akik megesküdtek rá, hogy az, aki beszélt, dehogy is volt az paraszt. Az egész nem paraszt-ötlet. Paraszt ilyet világ teremtése óta soha ki nem talált. Hogy egy főúri társaságot megtámadjon, és még csak egy aranyat se szedett el tőlük. Meglássátok, ebből valami világraszóló hecc fog kisikerülni. S már előre találgatták, ki lehet az, aki ilyet megtenni merész volt. Akadtak, akik az erdélyi bárót kezdték emlegetni, a híres erejű mágnást, aki a nép legnagyobb pártfogója, s már egy ízben kufsteini setétet szenvedett nyílt szembeszállása miatt…
De azt mégis nem lehet elhinni, hogy maga a báró jött volna el a márciusi vizeken át bérces hazájából…
Inkább…
De ebben a percben ismét valami mozgás van, már megint megáll a szívverés, hát semmi békesség sincs s nem lesz?…
Egy hang bekiáltja a félig homályba, hogy:
– Rózsa Sándor volt itt! Rózsa Sándor a bandájával a vendégszerető háziurunknak ezer lovát és ezer marháját hajtotta el. Ezer tagú felfegyverzett sereggel vette körül a vármegyét. Azért küldte be a botránycsinálókat, hogy azalatt elhajtsa a lábasokat.

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

Hozzászólások
Hozzászólások betöltése

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató