Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

A kofa

1 037

Sajnos kifogyóban van „a szegvári sztorik”, de velem mindig történt olyan dolog, amely valamennyire megszépítette, elviselhetővé tette az egyébként komoly, a bűnözés fertőjében kutakodó, avagy a halál tevékenysége következtében bekövetkezett tragédiák vizsgálata közben ért traumák megélését, elfogadását. Kettős személyiség alakult ki bennem. Egyik a véreb, amely elindul egy nyomon, keresi, kutatja az igazságot. A másik a családját feleségét és gyermekeit tisztelő, értük tevékenykedő, családapa, a feleségnek megfelelni akaró férj, a magánszféra szentségét tiszteletben tartó férfiú szerettem volna lenni. A két személyiség csak úgy fért meg egymás mellett, hogy a hivatás feladatait lezárva, otthon már nem voltam bűnügyi nyomozó. Férj és apává változtam át. Megtanított a gyerekeket úszni, sakkozni, malmozni, a lányokat focizni, biciklizni, asztali – teniszezni. Este, otthon bohóckodtunk, most úgy mondják hülyéskedtünk, „tokniztunk” (összegombolyított zoknival dobáltuk egymást). Este hétkor vacsora, nyolckor, tente-levente. Ünnepnek számított, amit a gyerekekkel együtt töltöttem, mert többször éjszakába, hajnalba mentem haza…

Az anyuka feladata volt a családi fészek melegének megtartása. Megtanítani a gyerekeket járni, beszélni, beépíteni a szocializált normákat a fejlődési szakaszoknak megfelelő időszakokban: fogmosás, játék és vécé után kézmosás, még később: a bugyit, zoknit kimosni (természetesen anyuci minden újra mosott). A bölcsődébe, óvodába, majd az iskolába felkészíteni és elvinni a gyerkőcöket. Ő tartotta a kapcsolatot az óvó nénikkel, iskolában osztályfőnökökkel. Otthon a sütés, főzés, takarítás, na és a munkahelyen meg megfelelni… Az átlagember életét éltük, mint mindenki más. Azután jöttek az unokák. A történelem ismételte önmagát.

Megvallom, van az életemben egy dolog, amit nagyon nem szeretek: vásárolni, alkudozni a piacon, boltba, bevásárló központba járni. Alkalmazkodási képességgel azonban rendelkeztem, legalábbis törekedtem erre.

Időnként rávitt a kényszer arra, hogy a nemszeretem dolgokat is el kell végeznem.

Bocsánat, de a bevezető egy kicsit hosszúra sikerült.

Már felelős apuka voltam, amikor a párom egyik szombat reggel megkért, menjek ki a piacra zöldségféléket venni. Meglepődtem, mert szentesi piacon csak harmadik sor végén találtam csomós sárgarépát, gyökeret, petrezselymet. Egy piaci árus irányított oda, megjegyezve: egy „kofa” reggel korán felvásárolta a piacra vitt összes zöldségféléket. Mit mondjak, jó nagy felárral adta tovább. Lángost is vásároltam reggelire, igyekeztem vele haza. A kislányunk, Bettina már a konyhai asztalnál ült, a megterített asztal mellett.

Bosszúsan mentem haza.

– Mi baj van? –kérdezte az én drága kis Zsuzsikám.

– Képzeld egy „kofa” felvásárolta az összes zöldségfélét, ezért majdnem dupla áron vásároltam meg tőle. Tessék, itt van, amit kértél.

– Kit hívnak kofának – kérdezte a Bettina, a négy-ötévesek kíváncsiságával.

– Jó, elmondom, vagy megérted, vagy nem. Figyelj ide kislányom, elmagyarázom: Kofa az, aki olcsón felvásárolja az árut és drágán adja el. Na, mit szólsz hozzá? – kérdeztem.

Ezen elgondolkodott, majd új kérdést tett fel.

– És aki, drágán vásárol és olcsón adja el, hogy nevezik? – kérdezte.

Gondolkodás nélkül vágtam a tutit:

– Az egy nagy marha, kislányom – válaszoltam kapásból. Bettike csak kimeresztette a szemecskéit és nevetett.

– Jóra tanítod a lányunkat, nem gondolod, hogy ebből semmit sem értett? – reagált Zsu.

Ma sem tudom mit kellett volna válaszolnom…

Ezt a posztot ide kattintva megtalálod a „Szegvári képek, szegvári emlékek” Facebook csoportban is.

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató