Szegvár történelmének egyik jelentős eseménye volt, amikor Kossuth Lajos alföldi toborzó körútja során 1848. október 2-án kíséretével megérkezett, hogy lelkesítő beszédet mondjon.
A korabeli írott források bizonyítják, hogy a sorozáson többen megjelentek a falubeliek közül, még olyanok is jelentkeztek, akik egészségi állapotuk miatt nem voltak alkalmasak harcolni. A szabadságharc bukása után a községet is megszállták a császári csapatok, de a lelkes falusiak a fegyverrejtegetéstől sem riadtak vissza.
Kossuthot emigrációja után még sokáig hazavárták a szegváriak, levelükre dedikált fényképet küldött válaszul. A Kiegyezés évében a falu díszpolgárává választotta a képviselő-testület.
Halálakor (1894-ben) Szegvár népe mélyen meggyászolta a hazafit, akinek koporsóját ezrek kísérték utolsó útjára. A temetési szertartás után, 1894. november 14-én a község elöljáróinak tisztelete jeléül a vármegyeháza nagytermében fogadást rendeztek, ahol egyik fia, Kossuth Ferenc a szegény sorsú helybeli gyerekek támogatására alapítványt hozott létre. A Kossuth név így az ifjabb generációk szívébe is bevésődött.
Halála után a vármegyeház terét Kossuth térnek nevezték el. 1992-ben pedig szobrot állított emlékére a hálás utókor, arra a helyre, ahol a beszédét mondhatta 1848-ban.
Kovács Lajos István: Kossuth Lajos bujdosása Szegváron
Az öreg Agócs Laci bácsi mesélte a történetet, majd’ harminc évvel ezelőtt, amikor a szegvári Holt-Tisza vadregényes partján tábortűz mellett töltöttük az estét. A hal csak kerülgette a vízbe lógatott horgainkat. Nem volt kapás, elcsendesedett a vízpart. A mozgásokat a sötétség bújtatta, csak a tábortűz visszatükröződő lángja szökdécselt az alig hullámzó vízen. Az esti csöndben Laci bácsi dörmögős halk hangja teljesen beleillett a környezetbe…
– Ez akkor történt, amikor 1849 őszének elején a muszkák segítségével véglegesen elbukott a dicsőséges szabadságharc. Odalett az annyira kívánt szabadság, amiért vérét hullatta a magyar legjava. Sokan a honvédtisztek közül erdőkben, nádasokban bujkáltak Haynau véres keze elől, a közvitézek is inkább a nádasokban kerestek búvóhelyet, minthogy a császár seregében szolgáljanak. Kossuth Lajosnak is bujdosnia kellett, üldözték, kutatták a császár katonái. Délnek vette az irányt, üldözői előtt alig egy-kétnapi előnnyel. Már több napja vágtattak lóhalálában, nyeregben ettek, nyeregben ittak. Ennek köszönhetően tettek szert némi kis előnyre. Mikor Szentes határát elhagyták, Kossuth már nagyon fáradt volt. Alig tudott megmaradni a nyeregben, az álmosság többször majdnem ledöntötte a lóról. Titkára látta ezt, mégsem merte mondani, hogy álljanak meg pihenni, mert tudta, üldözői a nyomukban vannak. Hátha tudják növelni az előnyt.
Késő este vágtattak el a Sáphalom mellett. A Kormányzó félálomban egyik kezével lova sörényét, másikkal a gyeplőt fogta. Kísérőjének majd’ meghasadt a szíve, látván ura szenvedését.
– Kormányzó uram! Mindjárt beérünk Szegvárra, ott nem állomásoznak császári csapatok. Meg kellene vacsorázni és aludna néhány órát.
– Jól van….János fiam. Keressük meg a plébánost ….Körri-nek vagy…
– Körreynek, kormányzó uram, még 48 október elejéről emlékszem rá, amikor itt jártunk a toborzó körút alkalmából. Körrey Ferencnek hívják, jóravaló híve a szabadságnak.
– Hozzá menjünk, a parókián…
– Biztosan kapunk ágyat – fejezte be ura mondatát Rákóczi János, látván, az alig tud a fáradtságtól beszélni.
Besötétedett, mire a faluba értek. Menet közben figyelőket állított a titkár a kísérők közül bizonyos távolságra egymástól, ha feltűnnek az üldözők, hírrel legyenek.
A parókián szomorúan, de látható szeretettel fogadta a plébános és gazdasszonya a holtfáradt menekülőket.
Mindjárt étel került az asztalra, amiből gyorsan bekaptak néhány falatot, de a kormányzó szeme az ágyat kereste a szobában. Látta ezt a titkár és azonnal szólt a plébánosnak:
– Plébános uram, az ételnél most fontosabb az ágy.
– Jöjjenek utánam! – kezébe vette a tűzhely szélén álló hordozható gyertyatartót és elindult kifelé az udvarra. Az udvar hátsó részén álló jégverem ajtajához vezette őket. Kinyitotta az ajtót, majd lement a lépcsőn a verembe. A társaság csendben követte őt.
– Itt nyugodtan alhatnak néhány órát, – mutatott a vastagon leterített szalmára. Nem fogja zavarni senki sem az álmukat.
Gyorsan ledobálták vállukról, hátukról a táskákat, zsákot, rádőltek a szalmára, és máris aludtak.
A titkár fenn a parókián, a várószobában egy lócán ülve, az asztalra hajtva fejét szunnyadt el, várva a hírvivőket, azon izgulva, minél később hozzák a rossz hírt, közelednek az üldözők.
Hajnal előtt, még sötét volt odakint, amikor megjelent az első hírvivő. Jelentette a titkárnak: a faluba Észak felől bejövő úton, körülbelül egy órai járásra, imbolygó fáklyák fényét lehet látni.
– Biztosan az üldözők!
– Még aludjon egy órát a Kormányzó úr, nem költjük fel! – beszélt magában, félálomban a titkár.
Ő is ráhajtotta a fejét az asztalra, máris aludt, mint a többi kísérő.
Alig telt el egy óra, bevágtatott a második hírvivő, aki felébresztette és izgatottan jelentette: már lehet hallani az üldözők lovainak horkantását, lehet látni az üldözők fáklyáját is.
– Még aludjon egy félórát a Kormányzó úr, nem költjük fel! – mondta határozottan a titkár, de már kiment a szeméből az álom. Már az járt a fejében: menni kellene, menni kellene!
A plébános, felébredve a zajra, meglátta a titkár idegességét, megnyugtatta őt.
– Ne idegeskedjen titkár úr! Még egy negyed- esetleg fél órába is beletelik, míg elérik a falut az üldözők. Hadd aludjon a Kormányzó úr. A falu szélétől idáig, legalább negyedóra az út!
Ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy a rejtett, a Kurca alatt átmenő alagúton biztonságos, az üldözők által nem ismert úton folytathassák a Kormányzó úr kimentését a hazából Törökországba, mert gondolom odamennek!
– Oda bizony!
Alig, hogy elhallgatott a titkár, hallatszott, amint bevágtatott az udvarra a harmadik megfigyelő, majd nagy kardcsörtetéssel belépett a parókia előszobájába és elfúló hangon jelentette a titkárnak: az üldözők elérték a falu szélső házait.
Nem is hallgatta végig az őrt a titkár, máris kiadta az indulási parancsot a kísérőknek. Szólt a plébánosnak, indítsa útnak őket a biztonságos út felé. Azok azonnal elvágtattak a mutatott irányba.
Amikor ez megtörtént, a plébánossal együtt sietve lementek a jégverembe. Felköltötték az ott alvó Kormányzót és társait. Körrey plébános úr ekkor odament a verem belső, Kurca felöli sarkához, elkotorta a szalmát. Előbukkant egy csapóajtó, amit felemelt.
– Titkár úr, itt kezdődik egy hosszú alagút. Átvezet a Kurca alatt. Mélyen benn a sűrű nádasban egy szigetre lehet eljutni benne. Ott már vár egy emberem, aki elvezeti Önöket a biztonságos útra, ahová nem juthatnak el az üldözők. Isten áldja Kormányzó úr! Jöjjenek vissza minél hamarabb!
– Isten megáldja plébános úr! Köszönöm a barátságot! – köszönt el Kossuth Lajos Körrey Ferenc plébánostól.
Amikor kihunyt a fáklyafény az alagútban, a plébános leengedte a csapóajtót. Visszakotorta a szalmát, majd lassú léptekkel felment a veremből a parókiára.
A hajnallal együtt átvágtattak a falun az üldözők. A szentesi úton követték a menekülők nyomát.
Manapság is hallani a mesélő kedvű idős emberektől az alagutak történetét, melyek vagy a vármegyebörtönből, vagy a parókia udvarából vezettek át a Kurca folyó alatt a túlparti hatalmas nádasba. A nádas mindenkit elrejtett.
Elhalt az utolsó szó. Laci bácsi megpiszkálta a tüzet, majd ránézett a víz fölé hajló horgászbotokra. Legyintett egyet. Elővette ezüst dózniját, kivett belőle egy cigarettát, megnyomogatta, megmorzsolgatta. Egy parázsló végű gallyal meggyújtotta, nagyot szívott belőle, s a ragyogó csillagokkal teli ég felé fújta ki a tüdejét megjárt füstöt.
Forrás: Kovács Lajos, Vásárhelyi Látóhatár, Koszta József Múzeum.
A kiemelt fotó illusztráció!
