Ahogy ránézünk erre a hatvan évvel ezelőtti osztályképekre, olyan, mintha megállna egy pillanatra az idő. A gyerekek egymás mellett állnak, kicsit feszengve, kicsit büszkén – ünneplőben, ahogy akkor illett. Nem nagyon mosolyognak, de a tekintetükben ott van a kíváncsiság, némi bátortalanság, és az a csendes komolyság, amit akkoriban már fiatalon is elvártak tőlük.
A képen látható „gyerekek” ma 74-75 évesek, sajnos az osztály fele ma már „igazoltan hiányzik”.
A kettő fotón a Szegvári Általános Iskolában 1966-ban végzett 8. a és 8. b osztály csoportképe látható. Ez a kettő fotó nem csak arcokat őriz, benne van egy korszak, egy gyerekkor, és mindaz, ami azóta eltelt – egy iskola, ahol nevetések, felelések, titkos súgások és nagy álmok maradtak 1966-ban a falak között.
Ma már mást látunk benne, mint akkor – emlékeket, hiányokat, mosolyra okot adó apró részleteket. Egy pillanatot, ami csendben túlélte az időt.
És hogy én mit látok és érzek? Azt a fájdalmat, amit egy „maroknyi” elöljáró gazember nyomására néhány szegvári pedagógus tett velem, és amilyen becstelen módon elbántak velem.
S Te hogyan emlékszel az iskolai fotózásokra?
Emlékszel, hogy milyen érzés volt ott állni: nem mozdulni, nem nevetni, várni, amíg a fényképész végre int? A fiúk frissen nyírt hajjal, az ing kicsit szoros a nyaknál, a lányok gondosan befont hajjal, kisimított szoknyában. Mindenki igyekezett a legjobb arcát mutatni – nem magának, hanem a szülőknek, a tanárnak, a jövőnek.
A „Szegvári képek, szegvári emlékek” Facebook csoportban várjuk a hozzászólásokat, a diákok, pedagógusok neveit ebben a bejegyzésben. További hasonló tartalmakért lépjen be „tízezres múltidéző közösségünkbe”, a „Szegvári képek, szegvári emlékek” Facebook csoportba.
Az eredeti bejegyzés ide kattintva tekinthető meg.
