Egy igen régi hengert, amely még az ajándékozó nagyapjáé volt.
Túl régi nem lehet, mert ez a rögtörésre, talajsimításra, ritkább esetben magtakarásra szolgáló földművelő eszköz a 19. század második felében, inkább a végén terjedt el a Dunántúl nagy részén és az Alföld középső részén.
Az ország keleti végén, valamint a Felföldön és Erdélyben alig ismerték. Vásárhely környékén és itt Szegváron is leginkább a kukoricavetés elhengerezését végezték tavasszal. Magtakarást lucerna kézzel történő vetésekor végeztek vele. Elsősorban a nagybirtokon terjedt el, a parasztgazdaságokban nagyon lassan honosodott meg. Tehát azok használták először, akik már rendelkeztek megfelelő gazdasági ismeretekkel és elég tőkével ahhoz, hogy elkészíttessék az ügyes kezű és világot látott falusi, kisvárosi kovácsmesterrel. Később már a mesterkedő parasztemberek is csináltak maguknak, esetleg a komájuknak is. Legelterjedtebb típusának egy görgője van. Az ajándék hengernek is. Különlegessége és ezért értékesebb a többinél a rámáján lévő karosszék-szerű, ülésre használható alkalmatosság. A lovakat hajtó ember ült rajta munka közben. Más, egygörgős hengeren is találhatunk sok esetben ülőhelyet, például egy keresztbe fektetett deszkát, ennél többet nemigen. Ez a karosszékkel ellátott henger nagyon ritka.
Kár, hogy nagyon rossz állapotban van.
A másik tárgyat Bihari Ferenc ajándékozta a Falumúzeumnak. Ez egy szintén ritka, felénk alig használt, házilag gyártott gyapjú- és kenderkóc kártoló kis gépezet. A kártolás gyapjútépés a gyapjúnak, kenderkócnak a fonáshoz való előkészítése, szálirány szerinti rendezése, egyúttal tisztítása, fésülése. A gyárban előállított szerkezet két, egymással ellenkező irányban forgó, fémtüskékkel sűrűn betűzdelt hengerekből áll. Ezt a két hengert megfelelő sebességgel forgatják és közéjük engedik a kártolandó gyapjút vagy kócot. A megkártolt gyapjúból fonják a fonalat, készítik a nemezt. Ez a nem nagy szerkezet még most is működőképes, de egy hengeres. Érdekessége még, hogy a fogaskerekek fogait is kézzel reszelte ki a készítő.
A harmadik tárgy egypár fekete bőrcsizma, parasztcsizma, ahogy nevezte Sinka Balázs bácsi a suszter, aki már az angyaloknak varrja a cipellőket néhány éve.
Kosztolányi Ferencné ajándékozta a Falumúzeumnak. Ünneplő csizmáról van szó, mert szépen, precízen megformált, hátul varrott, félpuha bőrből készített, bokszcsizma.
A csizmát a csizmadia készíti, javítja. Maga a szó török eredetű, első előfordulását 1594-től veszik. Érdekes, hogy a csizma szó pedig 1492-től használatos a Magyar Néprajzi Lexikon szerint.
A csizmák készítésén és fejelésén kívül másfajta lábbeli varrásával is foglalkoztak a csizmadiák, különösen akkor, ha azok divatosak voltak. Cipellőt, bőrpapucsot, bőrkapcát készítettek még. A paraszti csizmaviselet elterjedése idején a falvakba is kiköltöztek a városokból a csizmadia céhek mesterei a 18-19. század fordulójának táján. A 20. század végén és napjainkban is találni még mestert, de már kevés a munkájuk, mivel a csizma divatja elmúlt a parasztembereknél is.
