Az ötödikes unokám unszolására elolvastam a múlt télen – tavasz végéig nyúló időtartam alatt – J.K. Rowling: Harry Potter c. óriási regényét.
Azért nevezem óriásinak, mert öt vastag könyvről van szó. Tulajdonképpen gyerekeknek, szülőknek, nagyszülőknek való meseszerű olvasmány, némi valóságos elemmel átszőve. Szóval ebben a regényben olvashatunk egy varázssüvegről, amit ha a diák fejére tettek megmondta melyik iskolai csoportban („házban”) van a helye.
Ez a varázssüveg jutott eszembe, amikor megláttam a varázsszéket a budapesti kiránduláson buszunkban. A varázsszék ugyanis egy hordozható kis négy lábú szék volt, amit Eszterke és Magdika hozott, azért, hogy a különjáratos autóbusz magas lépcsőjére megkönnyítsék a fellépést a kiránduláson részt vevő idős emberek számára. Ez a varázsszék megmutatta – beszéd nélkül – az intézményvezető Pintérné Magdika és Bakóné Eszterke emberszeretetét, figyelmességét, munkaszeretetét. Amikor ránéztem a székre, mindjárt megláttam hogyan törődik ez a két fiatalasszony a rájuk bízott idősekkel: bizonyos időközönként végig sétáltak az ülések között és személy szerint érdeklődtek mindenkitől a hogyléte iránt, váltottak velük néhány kedves szót. Ha megállt a busz, azonnal a lépcső elé tették a kis széket Támogatták, segítették a nehezebben mozgó embereket az egész kirándulás alatt. Szóval számomra ez a kisszék egy varázsszék, az emberségre irányította figyelmemet. Ebben az elembertelenedő világban példaértékű ez a magatartás modell.
