Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

A tölgyfa meséi

0 54

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

Ezzel a címmel a Szegvári Napló februári számában is találkozhattak egy irodalmi pályázat felhívásaként. Akkor nem volt alkalmam megírni, és azóta elmondani sem, hogy hogyan született meg bennem ennek a pályázatnak az ötlete. Most, mielőtt a beérkezett írásokról szólnék, ezt szeretném az olvasóknak elmondani.
Én egy parányi, akkor 1000 lelket számláló kis községben, Árpádhalmon születtem, ott jártam iskolába. Az épület, amiben tanultunk, valaha a Károlyiak kastélya volt, 4 holdas, parkosított udvarral. Felét fű borította, ahol hatalmasakat lehetett szünetben focizni, labdázni, fogócskázni. A másik fele fákkal, bokrokkal volt beültetve. Volt azok között hatalmas tölgyfa jegenyefa nyárfa, nyírfa, meg még ki tudja milyen. Nekünk nem is az volt a fontos, hanem hogy jókat lehetett közöttük humócskázni, vagy elbújni, ha nem akartunk valamiért szem előtt lenni. Nagyon szerettem oda iskolába járni, boldog gyermekként nőttem ott fel, s ha arra járok, ma is bemegyek egykori iskolámba, ahová ma már csak 50-60 gyerek jár.
Aztán elkerültem otthonról, középiskolába Szentesre jártam, majd érettségi után egy tanyai iskolában kezdtem tanítói pályafutásomat. Azt is szerettem, ismertem a tanyai gyerekek és emberek gondját, baját, hiszen 14 éves koromig én is tanyán éltem. Három évig voltam ott, akkor férjhez mentem, és ide, Szegvárra kerültem. Ebben a faluban nem sok embert ismertem, szorongva léptem hát be 1972. augusztusában az iskola kapuján. „Mi lesz velem? Mi vár itt rám? Milyenek lesznek a kollégáim? Hogyan fogom megállni a helyem?” Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor kiléptem az udvarra. És akkor megláttam a hatalmas tölgyfát a még hatalmasabb koronájával, amint barátságosan betakarta a tanévnyitóra felsorakozott gyerekeket, szülőket, pedagógusokat, és engem is, aki most látta „ŐT” először. Nagyot dobbant a szívem, és rögtön arra gondoltam, hogy: itthon vagyok… Ezt a fát, ami szülőfalumra, iskoláséveimre, a boldog gyerekkoromra emlékeztet, a sors küldte ide. Itt nem érhet baj, itt csak jó sorsom lehet. 
Azóta 34 év telt el, és nyugodtan elmondhatom, hogy akkor nem gondoltam rosszul. Nagyon sok öröm ért ebben az iskolában, rengeteg gyereket megismertem, jókat és csintalanokat egyaránt, de örömmel tanítom őket még ma is. Nekem az a felüdülés, ha köztük lehetek.
Persze történt rossz is, hiszen a sors mér ilyet is, olyat is mindenkinek. Ha szomorú voltam, ha bánat ért, csak megálltam itt a fa alatt, és újra erősnek éreztem magam.
Ez a fa összeköt nemzedékeket, embereket, sorsokat, csak meg kell ismerni, le kell írni.
Arra gondoltam, biztosan mások is szívesen gondolnak vissza egykori iskolájukra, és örömmel vetik papírra az élményeiket. Sok ember, mai és volt diák állított meg, hogy mennyire örülnek a lehetőségnek, élnek vele. Olyanok is akadtak bőven, akik csak meséltek-meséltek nekem, aztán amikor mondtam, hogy írják le mindezt, szabadkoztak, hogy ők nem írók, elmondani sokkal könnyebb mindent, mint papírra vetni, esetleg rosszul fogalmaznák meg az érzéseiket, meg hát idejük sincs most erre.
Talán ezzel magyarázható, hogy a vártnál sokkal kevesebb írás érkezett be a megadott határidőig. Azokat is idősebb emberek írták, a középiskolásokat vagy nem érintette meg ez a dolog, vagy idejük nem volt, vagy még nem érzik, milyen fontosak és meghatározóak az ember számára az iskolás évek Valószínűleg el kell telni egy bizonyos időnek ahhoz, hogy megértsék, mit adott nekik az iskola, miért fontosak a régi iskolatársak, miért fontos időnként visszamenni a gyökerekig.
Az általános iskolások pedig most élik még ezeket az élményeket, még nem is tudják, melyik miért szép, miért jó, mire emlékeznek majd idősebb korukban. Hármak azért próbálkoztak, egy-egy osztálykirándulásról számoltak be a korukhoz képest érdekesen, élvezetesen. Ők Gila Rita, Dudás Izabella és Dorogi Henrietta 5. a osztályos tanulók.
Nagyon értékesek és meghatóak viszont a felnőttek írásai. Pusztai János a zsigerháti iskola történtét vetette papírra az első lépésektől a lebontásig emléket állítva ezzel minden ott tanító kollégának és volt diáknak. Bár a tölgyfa gyökerei nem értek, érnek odáig, – írja – az ott tanulók is szegvári diákok voltak, s ők is szívesen emlékeznek az ott töltött napokra, hajdani tanáraikra.
Orvosné Jaksa Mária valóban mesél a tölgyfa helyett, elmondja az ide kerülése óta eltelt idő történéseit, a családját ért sok-sok örömöt és a bánatot. Megható írását a zsűri is megkönnyezte.
Nagy élvezettel olvastuk Ignácz Jánosné sorait, aki az 50-es évek elején kezdett ebbe az iskolába járni. Elmesélte, hogy kik és hogyan tanították írni, olvasni, milyen volt az úttörőmozgalom megalakulása, kikre emlékszik a régi tanárai közül. Bár ő is szabadkozott, hogy nincs írói tehetséggel megáldva, de nagyon jó, hogy gondolatait leírta, ilyen alkotásokra lenne még szükségünk, hiszen ez már történelem, ha nem kerül most papírra, elvész az utókor számára.
Nagy-nagy öröm volt számunkra, hogy Dr. Magyar Jánosné, mindenki „Incikéje” is írt nekünk. Ő itt járt iskolába, majd itt tanított jó pár évig. Hatalmas gyűjteménye van az itteni éveiről is, mint mindenről, amivel valaha is kapcsolatba került. Írása egy egész életet mutat be a teljesség igénye nélkül, hiszen két oldalban nem lehet mindent elbeszélni.
Az írásokat olvasva a zsűri tagjaiban egymástól függetlenül is ugyanaz fogalmazódott meg, nevezetesen, hogy nem kell, nem szabad ezt a pályázatot most lezárni. Adjuk meg a lehetőséget azoknak is, akik most nem értek rá, vagy úgy gondolják, csak nekik fontos az, ami velük történt. Bármikor kedvük van gondolataikat papírra vetni, tegyék meg azt, és hozzák be az iskolába. Mi egy dossziéba a már most elkészült írásokkal együtt eltesszük azokat, időnként értékelve, mint a mostani pályázatra beérkezetteket, és könyvtárban mindenki megtalálhatja, aki el szeretné olvasni. Folyamatosan közzé tesszük ezeket az alkotásokat a honlapunkon és a Szegvári Napló hasábjain. Legyen ez a mi közös történelmünk. Én is tervezem, hogy fogok írni a tanítói éveimről, hiszen minden volt tanítványomhoz fűződik valami kellemes emlék, és ha felnőttként találkozok velük, gyakran felemlegetjük a múltat. De nagyon jó érzés az is, amikor néhány év eltelte után kollégaként üdvözölhetem őket.
Kedves volt és mai diákok, tanítók, tanárok! Várjuk továbbra is a „meséket!”

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

Hozzászólások
Hozzászólások betöltése

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató