A folyószabályozások nyomán a Tisza és a Szentes-Mindszent országút közti terület még ma is alakul, változik. Az egyenetlen felszínen már nem keletkeznek évente se tavak, se vízfolyások, se szigetek: helyükön most vagy szántók, vagy ma már jóformán semmire nem használható, sással-náddal borított vizenyős területek vannak. A mesterségesen kijelölt csatornák és utak között a talajmunkák során kopnak a kiemelkedések, töltődnek a mélyedések, így neveik is elfelejtődnek. Most a külterület mára kihalt, de még azonosítható helyneveit kezdem ismertetni.
A község északi határa (a Tiszától a Sáp-halomig) a török időkben alakult ki, és a magyar hatóságok ezt erősítették meg: előbb 70-80 éves embereket kérdeztek ki, majd a helyszínen kijelölték a határpontokat és erről jegyzőkönyvet írtak. Ezeket az adatokat térképekkel összevetve legtöbbször pontosan azonosíthatjuk az elfelejtett földrajzi nevek helyét.
1727-ig a Lándor-foknál lévő két földhányásnál kezdődött a határ. A Lándor-tó egykor a Tisza medre volt, majd lefűződve tóvá vált; a Lándor-fok pedig az a csatorna volt, amin keresztül a Tisza áradásakor a tóba friss víz, és ezzel új, kihalászható halak kerültek. A határok megerősítésekor északabbra, a Gyevi Erdővel szemben, a Tisza innenső partján jelölték ki a végpontot; a nyomvonal innentől a Tisza közepén húzódott. A folyó kanyargása miatt a határ legészakibb pontja a Lobodár-örvény nevű kanyarban volt: ezt a szabályozásokkor kivágták, így ez a rész Labodár néven, az élő-Tisza túloldalán ma már Felgyőhöz tartozik.
Lobodárral szemben, az U-alakú Lándor-tó két végére a XIX. században ráépült a gát, míg a folyó új medre (85. átvágás) a fokot pusztította el (a 228.5 fkm körül): a tó tehát most jóval kisebb, a Lándor-fok vizét pedig a Kurcából, csatornán pótolják. A Lándor-tó déli oldalán lévő, a környezet fölé emelkedő (80 m az Adria szintje fölött) területet Lándor-hátnak hívták, ez a mai Tinó-rompa és a Lándor-tó között található.
A gáttól (a 229 fkm magasságában) kelet felé 600 méteren át réteken halad a határ: ez a terület is kiemelkedik környezetéből (79,5-80 m). Innentől a terület lejt, a mélyedést (78,5-79 m) Határ-tó, Határ-fenék néven ismerték; ennek keleti oldalán húzódott egy másik, hasonló mélységű meder, ezt Fennjáró-érnek hívták. A Tisza-Kurca köze a régi vízjárás szempontjából több részre oszlik, a szegvári területet részben a szentesi határban – egy 79,5-80 m magas vonulat öleli körül, megközelítőleg a Lándor-tó, Sulymos-tó, Berki híd, Kurca part vonalon. Minthogy e földhát csak délre nyitott, az áradásokkor itt rekedt vizek levezetője volt a Fennjáró-ér.
A határ északról elhalad a Tétel-hát mellett, és metsz egy újabb teknőt: ez volt valaha a Karakányos, Karkányos, Karaványos néven jelzett tó, ami még korábban szintén folyóvíz medre lehetett (78,5 m). A Karakányos a Kurcától 7-750 m, a Tisza-gáttól 2,5 km távolságban van. A határ utolsó, Kurcáig terjedő szakaszát 1727-ben megint réteken át vezető vonalként írták le (79-79,5 m), eltekintve egy keskeny, keresztben haladó medermaradványtól. A Kurca itteni szakaszát Szentessi reghi általjáró néven ismerték: ebből a névből az is következik, hogy e pont 1727-hez viszonyítva is régóta a Szentes-Szegvár közötti határ része.
A Kurcán átmenve a határ a Berek nevű területre ér, erről már írtam ugyan (e sorozat első cikke volt, 2002. december), az elmúlt év folyamán azonban újabb adatokat is találtam. 1727-ben a helybelieknek feltett kérdések között szerepelt, hogy Landor fok, Tételhát, Karkányos fok, Berek Sz. Miklós, és Sápi halom nevű helyeket tudgyaé a Tanú? Az egyik tanú ennél többet is mondott: Kurcza vizin innent pedig dinyeföldeken alól valamely semlyékes, avagy posványos főldnek szélin egy hányást, Sz. Miklóst, Kis Sáp Szigetben lévő hányást, és Nagy Sáp halmát tartották igazi Szentesi határoknak.
A Berek a környezetből kiemelkedő, 82-82,5 m magas terület. Posványos, azaz vízállásos terület a határtól délre is, északra is található, itt kell tehát keresni a Dinnyeföldet a határhalommal, ami után Berekszentmiklós kövezkezik. Az ilyen név igen gyakran úgy alakul ki, hogy a falu kihalása után neve is elfelejtődik, de területét a templom védőszentjével jelzik tovább, majd ennek emléke is megkopik (ilyen az Ilona-part, a Szent Mihály-halom és a Lőrinc utca Szentesen, Kórógyszentgyörgy Szegváron). Sáp falut 1075-től említik az írott források, 1470 körül leírják a Szent Miklós tiszteletére épült sápi templomot, 1727-ben jelzik Berekszentmiklóst, és az 1900-as évek végén még felbukkan a Kápolnás-dűlő, Kápolnás-berek elnevezés, mondván, hogy ott a török időkben kápolna volt.
A Berek után a határ a Kontra-tó nyugati medrét (78,5-79 m) keresztezve a Kis Sáp Szigetre megy. E sziget annak a hosszú vonulatnak a vége, amely a Bánomháti temetőnél kezdődik és hosszában osztotta a tavat. A Kis Sáp Sziget egy része ma a szentesi határba esik, a szegvári oldalon lévő legmagasabb pontja 81,5 méteren van. A Kontra-tó keleti medrén (79-79,5 m), és a Szentes-Szegvár országúton keresztül jut el a határ nyomvonala a Sáp-halomhoz (90,5 m): a régi helyneveket innen keressük majd tovább.
